2015. szeptember 17., csütörtök

18. - Én is szeretlek Hope

Sziasztok! :)
Bizony! Úgy van! Új fejezet! :)
Őszinte leszek! Amióta megkezdődött a suli, azóta szinte semmit sem írtam, csak 1-2 mondatot. Fogalmam sincs, hogy mikor lesz kész egy újabb fejezet...
Szóval! Gondolkoztam! Igen, tudom... Destiny már megint gondolkozott... Két féle képpen lehetne folytatni a történetet.
1.: Mivel Nathan szeret énekelni és a vacsorás fejezetbe el is mondta, hogy az énekléssel szeretne foglalkozni, úgy azt találtam ki, hogy énekes lenne. Ez hogy is valósulna meg? Vagy meg alakul a The Wanted banda - de ugye ők már vagy egy éve feloszlottak - vagy szóló karrierbe kezdene - ami pont időben is megegyezik-
2.: Nathan-ből nem lesz énekes és ugyan úgy normális fog folytatódni a történet.
Mit gondoltok? Kinek melyik tetszene jobban?
Kérlek, segítsetek ebben engem! Ti mit olvasnátok szívesebben? Ezt vagy azt?
Jó olvasást! :)



# Hope
Sosem lesz vége annak a bálnak, ami még csak el sem kezdődött. Azt a feladatot kapták a hercegek és a hercegnők, hogy beszédet kell nekik írniuk, hogy miért is őket válasszák meg a bál királyának és királynőjének. Hétfőn, az egyik szünetben mindenki a tornaterembe vonult és a lelátón kerestek maguknak helyet. Nathan-nel és a haverjaival a lépcső közelébe ültünk, hogy könnyebben letudjak majd menni a lelátó előtt elhelyezett mikrofonállványhoz. Ideges voltam, mert attól féltem, hogy a beszédem miatt ki fognak röhögni. A lábammal egyfolytában doboltam megállás nélkül. Csak akkor hagytam abba, mikor Nathan a kezét a combomra tette és hüvelykujjával simogatni kezdett. Az idegességet felváltotta a felizgulás. Annyira jól esett az érintése! Legszívesebben letépkedtem volna róla a ruhákat és itt rögtön megerőszakoltam volna, habár ha beleegyezik, az már nem erőszakolásnak bizonyul. A beszédet nem névsorban tartották, így bármikor kimehettem.
- Hope Collins. - szólított a bálbizottság elnöke.
- Ne izgulj. - mondta Nathan, miközben átküszködtem magam az embereken, hogy a lépcsőhöz érhessek.
Próbáltam mosolyogni mikor mentem le a mikrofonhoz, de nem tudtam. Egyfolytában az járt a fejembe, hogy orra ne bukjak. Szinte mantraként mondogattam magamnak, hogy: Nyugalom, nem fogok elesni és nem fogom elhányni magamat. Beálltam a mikrofonhoz majd elkezdtem a beszédemet. Először is üdvözöltem a tanárokat és a diákokat. Ez egy jó kezdés volt, mert eddig még senki sem nyitotta így a beszédét. Hétvégén több órán keresztül írtuk a beszédet anyuval, aki sajnos újra haza utazott. Az öcsém lerendezte volna annyira, hogy: Szép vagyok és ezért válasszanak engem királynőnek. Mondhatom sokat segített! Ebből az jött volna le a diákoknak, hogy milyen nagyképű vagyok. Megkerestem Nathan-t az diákok között, majd mikor egymásra néztünk egy biztató mosolyt küldött felém, amitől egy kicsit magabiztosabb lettem. Vettem egy nagy levegőt majd folytattam. Elmondtam, hogy nem önszántamból jelentkeztem erre a versenyre, hanem külső nyomás hatására, pontosabban, hogy egy másik diák felírt engem. Ekkor Brittany-ra néztem, akitől kaptam egy lenéző tekintetet. Újra megköszöntem, hogy én lettem a divat show győztese, majd arról kezdtem el hadoválni, hogy miért rám szavazzanak a többiek. Nem szeretem magamat fényezni, úgy hogy itt sem tettem.
- Persze mindenki, az itt ülő hercegek és hercegnők közül azt akarja, hogy ő legyen a nyertes, és én sem vagyok különb. Én is szeretnék bálkirálynő lenni, de nem azért, hogy ti, mint diákok fejét teletömjem hazugsággal, hogy olyanokat mondjak magamról, ami nem is igaz, csak hogy rám szavazzatok. Én ehhez csak annyit tudok hozzászólni, hogy aki szavaz rám, annak megköszönöm, aki nem, hát az nem szavaz. Senkit sem akarok befolyásolni, hogy rám szavazzon. Köszönöm.
Úristen! Így hangosan kimondva nagyon gáz beszéd volt! A helyemhez vezető út hosszabbnak tűnt, pedig csak a harmadik sorban ültünk, ami tényleg pár lépés volt. Menés közben lehajtottam a fejemet, mert tudtam, hogy most iszonyú vörös lehettem. Leültem Nathan mellé és az arcomat a tenyerembe temettem.
- Jó voltál, ne aggódj. - súgta a fülembe, miközben a hátamat simogatta.
- Iszonyú voltam. - nyögtem egyet, majd újra felnéztem.
- Brittany King a következő. - mondták a mikrofonba.
- Na, ez jó lesz. - mondtam Nathan.
Nem igazán figyeltem rá, mert Nathan ujjaival játszadoztam. Néhány szó elért a tudatomig: a legnépszerűbb, a legszebb, senki más nem olyan jó, mint én, stb... Hánynom kellett tőle. Egyszer felnéztem rá és egyfolytában Nathan-t bámulta. Nem tudtam, hogy pontosan mit néz Nathan, de az biztos, hogy nem rám figyelt. Hirtelen elkapott a féltékenység.
- Nathan. - súgtam oda neki.
- Hm? - nézett rám.
- Pusziszkodni akarok. - motyogtam, mire elmosolyodott.
A közelebbik karjával átölelte a vállamat, így közelebb kerültem hozzá. Feljebb biccentettem a fejemet és már nagyon közel volt a szánk. Nathan közelebb hajtotta a fejét és finoman megérintette az ajkával az ajkamat. Ha cuppogtattunk volna, biztos felfigyeltek volna ránk, így csak egymáshoz érintettük az ajkainkat és úgy voltunk pár másodpercig. Annyira szakadtunk el egymástól, hogy levegőt vegyünk. Másodszorra, Nathan az alsó ajakamat vette célpontjául és azt kezdte el nyaldosni és szívogatni. Annyira nem érdekelt, hogy ki lát bennünket és ki nem.
- Hát ez nem hiszem el! - kiáltott fel Brittany, úgy hogy a tornaterem visszahangzott tőle.
Nathan-nel abbahagytuk a csókolózást, hogy megnézzük mi baja annak a ribikének. Brittany tátott szájjal és kikerekedett szemekkel bámult ránk. Oh igen, nézhetsz csak, ő már az enyém. Gúnyos mosolyra húzódott a szám, majd jobban odabújtam Nathan-höz, aki egy csókot nyomott a halántékomra. Éreztem, hogy a puszija közben ő is alig tudja visszafogni a nevetést.
- Brittany, minden rendben? - ment oda hozzá az igazgató. - Mit nem hiszel el?
- Én... én... én csak... - dadogott.
Az összes szempár rá szegeződött és mindenki várta a csattanót, ami be is következett. Brittany futva menekült ki a tornateremből. Halálos csönd támadt a terembe, majd mindenki elkezdett nevetni. Nem szokásom kinevetni az embereket, de most engem is elkapott a röhögés.
- Gyere. - fogta meg Nathan a kezemet. - Menjünk ki, mielőtt még másnak is megzavarod a beszédét. - ő is alig tudta visszafogni a nevetést.
Kiértünk a folyosóra és sétálgatni kezdtünk. Még volt több mint 10 percünk az óráig.
- Énekeljünk valamit. - vetettem fel az ötletet.
- Azt hittem csókolózni fogunk. - mondta szomorú hangon.
- Majd. Szóval én elkezdtem, de meg bekapcsolódsz. - gondolkozni kezdtem dalszövegeken. - You make me wanna call you in the middle of the night. You make me wanna hold you till the morning light. You make me wanna love, you make me wanna fall. - kérdőn néztem Nathan-re.
- Oké meg van.
Ezután már együtt énekeltük: You make me wanna surrender my soul. I know this is a feeling that I just can't fight. You're the first and last thing on my mind. You make me wanna love, you make me wanna fall. You make me wanna surrender my soul. Mivel nem tudtuk teljes egészében a dalt, így csak ezt a pár sort, vagyis a refrént énekeltük. Az énekünket egy nagy ajtó csattanás szakította meg. Mivel megijedtem egy kicsit meg is ugrottam. Nathan-nel a hátunk mögé néztünk és láttuk, hogy a hangzavart Brittany okozta.
- Te! Te kis ribanc! - mutatott rám, miközben jött felém.
Felnéztem Nathan-re, aki csak megvonta a vállát, jelezve, hogy neki sincs fogalma arról, hogy mit akarhat.
- Te miattad röhög rajtam az egész iskola.
- Brittany, most állj le! - Nathan védelmezően elém állt.
Még mindig fogtuk egymás kezét és ha lehetséges, akkor én még erősebben szorítottam a kezét.
- Álljak le? - üvöltött Nathan arcába. - Ő mindent tönkre tesz! Azzal kezdte, hogy átjött a mi sulinkba és folytatta azzal, hogy elvett téged tőlem.
- Értsd már meg, hogy mi szakítottunk! - reagált erélyesebben.
Brittany hátradobta a haját, majd a melle alatt összefűzte a karját. Ha ezzel a testhelyzettel akart minket megrémiszteni, hát... nem igazán sikerült neki.
- Ha nem szakítotok, akkor én majd teszek róla, hogy mind a ketten szenvedjetek.
Hátrafordult, majd a seggét rázva elvonult. Kitört belőlem a röhögés. Bizonyára meghallhatta, mert nem ment olyan messzire, hogy hallótávolságon kívül esett volna. Istenem! Ez de szánalmas! Miért nem tudja felfogni, hogy Nathan szakított vele? Miért?
- Tudod Nathan... - indultam el a folyosón. - Ha nem szeretnélek ennyire, akkor biztos nem tudnám elviselni ezt a Szörnyellát.
Furcsa volt, hogy nem reagált semmit, ezért magam mellé néztem, de ő nem volt sehol. Megálltam és megfordultam. Nathan még mindig ugyan ott állt. Szürke farmerben volt, ami istenien tapadt a combjára és a fenekére. A pólójáról meg nem is beszélve! Úgy tapadt rá az a fehér póló, hogy kirajzolódtak az izmai. Csak ott állt és vigyorgott. Ekkor döbbent rá, hogy mit is mondtam. Akaratom ellenére is nyíltam kimondtam, hogy szeretem.
- Én... én... - magyarázkodásba kezdtem.
- Te... - jött felém. - Te szeretsz engem. - súgta az ajkamra, amikor odaért elém.
- Én... nem... vagyis... - dadogtam.
- Nem? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Vagyis... igen...
- Hmm... - oldalra döntötte a fejét és orrával végig simított arcélemen, majd belélegezte bőröm illatát.
- Menned kellene órára. - leheltem. - Határozottan menned kellene.
- Ide? - ajka a vállamon volt. - Vagy ide? - csókolta meg a nyakamat.
- Nathan. - felnyögtem és a hajába túrtam.
Elhúzódott tőlem, mire hiányérzetem keletkezett. Mélyen a szemeimbe nézett, majd így szólt:
- Én is szeretlek Hope.

2015. szeptember 5., szombat

17. - A barna herceg

Sziasztok!:)
Milyen a suli? Ki hányadikba ment? Én 11.-be mentem és már kegyetlen!!!
Négy különböző szakmai tárgyam lett, ami nem lesz könnyű. Ráadásul már túl vagyok egy angol és egy matek dogán. Holnap meg irodalomból fogok írni. Nagyon örül a fejem...
Vissza a történethez... Talán ez az a fejezet, amit nagyon vártam, hogy már közzé tehessem. Nathan is és Hope is megvillogtatja az ének tudását, ráadásul még randira is elmennek. 
A napokban néztem a ki a kedvenc szereplőd szavazást, és megdöbbentem azon, hogy páratoknak Brittany a kedvence.
Érdekes! Ezek szerint vannak olyan olvasok is, akik a rossznak drukkolnak? :D 
Remélem ez a fejezet is tetszeni fog! 
Jó olvasást! :)



# Hope
Imádom! Imádom! Imádom! Péntek délelőtt, Nathan oda jött hozzám beszélgetni egyik szünetben. Kérdezte, hogy elhoztam-e magammal a korcsolyámat, ide Gloucester-be vagy anyánál hagytam. Nem tudtam, hogy miért kérdezi, de válaszoltam rá, hogy igen. Elmosolyodott, majd azt mondta, hogy hozzam magammal délután a randinkra, majd arcon puszilt és ott hagyott a folyosón. Ledöbbenve álltam pár másodpercig, majd mikor rájöttem, hogy miért is kérdezi, olyan érzés támadt a testemben, mintha kitört volna egy vulkán. Sikítani tudtam volna örömömben! Korcsolyázni megyünk! Tudtam, hogy a városnak van korcsolyapályája, de eddig sosem mentem ki korcsolyázni. Kicsit fura lett volna, ha a sok ember között elkezdek axel-eket vagy flip-eket ugrani. Egyedül, hogy ott csak körbe és körbe menjek semmi értelme nem lett volna. De most Nathan elvisz és biztos vagyok, hogy nagyon jó lesz! Már alig várom a délutánt!

Nathan-nel óra kereten belül, csak ének órán találkoztam. A teremben félkör alakzatban voltak kirakva a székek és előttük a tanári asztal. A terem különböző pontjain hangszerek voltak. Belépve a teremben láttam, hogy Nathan a második sorban ül és mind a két oldalán ül egy-egy srác. Egy kicsit elszomorodtam, hogy nem foglalt helyet nekem maga mellett, de aztán rájöttem, hogy nem kell mindig mindenhol együtt lennünk. Nem az a barátnő akarok lenni, aki egyfolytában rajta lóg a fiún és még levegőhöz sem juttatja. A széksorokhoz sétáltam mikor Nathan észrevett és elmosolyodott. A szívem gyorsabban kezdett verni. Istenem, megöl engem ez a srác! Visszamosolyogtam rá, majd közvetlenül elé leültem a székre. Hallottam, hogy mögöttem lévő szék csikorog, majd a zaj után két ölelő kezet éreztem a nyakam körül. Milyen apró kis gesztus és mégis mekkora jelentőséggel bír. Hátradőltem a széken és hagytam, hogy Nathan így öleljen. Nem sokáig élvezhettem közelségét, mert bejött a tanár, vagyis Nathan anyukája, Karen.
- A múlt órán azt a feladatot kaptátok, hogy dolgozzatok fel egy számotokra kedvelt dalt. Mivel nem volt kikötés, így remélem mindenkinek tudok egy ötöst adni. - talán a szájuk az, ami egyforma, ezenkívül nem igen hasonlítanak egymásra. - Szóval, kiszeretné kezdeni? - végig nézett a csoporton, majd jelentőségteljesen Nathan-re meredt. - Gyere Nathan, kezd te!
- Ne már! Múltkor is én voltam az első. - nevetnem kellett, mert olyan volt, mint egy hisztis kislány.
- És most is te leszel az első.
- De ne már!
- Ha tovább vitatkozol beírok egy órai munka egyest és otthon majd elmesélheted anyukádnak, hogy milyen rossz voltál. - mondta komolyan Karen, majd az osztály felnevetett erre a kijelentésre.
Felállt a helyéről, majd kiment az osztály elé egy játék mikrofonhoz, hogy abba énekelhessen. Közben odaadta anyukájának a pendrive-ot, mivel azon kellett hozni az alap zenét.
- Öhm... - zsebre dugott kézzel beszélt, amitől hihetetlenül szexi volt. - Szóval Adele-től fogom a Rolling in the deep-et énekelni. - felcsendült a dallam, majd elkezdett énekelni.




Még sosem hallottam így solo-ban énekelni Nathan-t. Az állam padlót verdeste. Tátott szájjal hallgattam, hogy milyen csodálatosan is tud énekelni. Az a mély szexis hang... egyszerűen... Úristen! Hogy lehet valakinek a hangjától ennyire felizgulni! Nathan megtalálta a tekintetemet, mire beharaptam az alsó ajkamat és összeszorítottam a combomat. Itt, egy ülő helyemben fogok elélvezni, ha nem hagyja abba az éneklést. Nathan-nek feltűnhetett a reakcióm, mert széles mosolyra húzódott a szája. A dal felénél mindenki elkezdett ütemre tapsolni vagy lábbal dobolni a padlón. Amikor nagy nehezen, de észhez tértem én is csatlakoztam hozzájuk és elkezdtem tapsolni. Muszáj lesz megkérnem, hogy énekeljen nekem még valamit. A dal befejeztével kitört a tapsvihar. Nathan eljött a mikorofonállványtól és meghajolt. Nincs még egy ilyen srác a földön!
- Szép volt Nathan. - dicsérte meg Karen. - Mondj egy nevet, ki legyen a következő.
Mint kiderült, itt úgy szoktak menni ezek a "felelések" vagy előadások, hogy aki leszerepelt az mondd egy következő nevet. Nathan gondolkodás nélkül az én nevemet mondta ki. Nyeltem egy nagyot, majd felálltam a helyemről. Nem is az volt a fontos, hogy a tanárnőnek vagy a többi diáknak tetsszen, hanem az, hogy Nathan-nek tetsszen. Valahogyan az ő véleménye sokkal jobban számított a többieknél. Én is odaadtam Karen-nek a pendrive-omat, majd beálltam a mikrofon mögé. Megköszörültem a torkomat és bólintottam, neki, hogy mehet a dal. És énekelni kezdtem:


A dal éneklése közben, Nathan egész végig engem nézett. Én is ránéztem párszor, de attól féltem, ha a szemkontaktust tartanám vele, akkor elfelejteném a jól begyakorolt dalszöveget. Amint befejeztem dalt újra tapsvihar tört ki. Igaz, nem volt olyan hangos, mint Nathan-é, de hát ki akar versenyezni egy ilyen csodálatos hangú angyallal? Nem hajoltam meg, inkább gyorsan elvettem Karen-től a pendrive-omat és sprinteltem a székemhez. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de zavarba jöttem. Leültem a helyemre, gyors mondtam egy nevet, hogy kikövetkezzen, majd a hajammal eltakartam az arcomat. Valamiért el akartam tűnni a föld felszínéről, pedig nem volt rá semmi jelentős okom.
- Szép volt. - Nathan előrehajolt hozzám és a fülembe súgta.

***

Azt hittem, hogy a készülődéssel hamar elmegy az idő, de csak úgy vánszorgott, mint csiga a földön. Percenként néztem az órára, hogy mennyi idő múlva érkezik meg Nathan. Végig sétáltam az egész házat kétszer, ettem, ittam, TV-ztem, de még így sem ment az idő. Elmerültem egy TV sorozatban, ami azt fejtegette, hogy mit tegyünk, ha még szeretjük az exünket. Meg se hallottam, hogy az öcsém bejön a nappaliban.
- A barna herceged szürke kocsival kint vár rád.
- Úristen! - kiáltottam fel, mikor felfogtam, hogy mit is mondott. - Mennyi az idő?
- Négy óra 56.
Felpattantam az ágyról, belebújtam a kabátom, fogtam a táskámat és a korcsolyámat és már száguldottam Nathan felé. Mosolyogva üdvözölt, majd kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és besegített. A kocsiban váltottunk egy gyors csókot és már mentünk is. Annyira izgultam! Egy levakarhatatlan vigyor keletkezett az arcomon és nem tudtam abba hagyni a lábammal való dobolást. Az ablakokon nézegettem, mert ezen a környéken még nem jártam. Átnéztem a Nathan felőli ablakra, de a felét kitakarta ez az istenverte szexi állat. Úgy helyezkedtem a kocsiban, hogy az oldalammal dőltem neki az ülésnek, így teljes egészében láthattam őt.
- Zavarba hozol. - megszólalt, de még mindig az utat nézte.
- Mondtam már, hogy nagyon helyes vagy? - elmosolyodott, majd egy-két percen belül megszólalt.
- Nézd, itt vagyunk.
Kerestünk egy parkolóhelyet, majd kiszálltunk az autóból. A kezünkbe fogtuk a cuccainkat és bementünk az öltözőbe, hogy lecserélhessük a cipőnket korcsolyára. Én már szinte futottam ki a korcsolyapályára, de aztán valami nem stimmelt. Körül néztem és Nathan sehol sem volt. Elkezdtem visszafele menni, amikor megláttam, hogy milyen lassan botorkál a korlát mellett. Odamentem hozzá, megfogtam a kezét, hátha könnyebb lesz neki így mennie. Ezek szerint nem lehet valami nagy korcsolyázó. De nem baj! Már attól a plafonon vagyok boldogságomban, hogy korcsolya lehet a lábamon. Először én léptem rá a jégre, majd segítettem Nathan-nek, aki görcsösen kapaszkodott a pályát határoló kerítésbe.
- Nem igazán tudok korcsolyázni. - vallotta be.
- Igen, észrevettem. - nevettem fel. - A lényeg, hogy ne egyenes háttal legyél és ne hátra, hanem előre dőlj. Aztán egyik lábaddal elrugaszkodsz, majd a másikkal vagy ugyanazzal.
Jó pár kört megtettünk, mire elszakadt a kerítéstől és már kapaszkodás nélkül is ment neki. És persze az esés sem maradhatott ki. Letérdeltem a jégre, hogy szorosabbra kössem a korcsolyámat, mire egy puffanás hallottam. Nathan elvágódott a jégen. Nevetnem kellett.
- Hali. - integetett a jégen fekve, én meg majdnem megszakadtam a röhögéstől. - Nem vicces.
Felálltam és nyújtottam neki a kezemet, hogy segítek felkelni. Megfogta a kezemet és egy kicsit rántott rajtam, mire én is elestem. Félig az ő testén voltam, félig a jégen. Most rajta volt a sor, hogy nevessen. A kis csínye miatt nem tudtam rá haragudni. Felkeltünk a jégről, habár Nathan még egyszer elesett, miközben próbált felkelni.
- Köszönöm, hogy elhoztál. - mondtam, amikor egymással szemben álltunk a jégen.
- Majd legközelebb is eljövünk. - mosolygott. - Mennyire rá az esély, ha megcsókollak, akkor nem fogok összeesni?
- Kevés. - nevettem el magam, majd kihúztam a pálya szélére, ahol ismét a bele tudott kapaszkodni a kerítésbe. - Így már talán nem fogsz elesni.
Közelebb csúsztam hozzá, megfogtam a derekát és egy pici csókot adtam az ajkára.
- Ennyi? - szólalt meg, miután kinyitotta a szemét.
- Menjünk és akkor kapsz többet. - a pálya kijárata felé kezdtünk menni.
- Várj. Maradhatunk még, ha gondolod.
- Perpillanat jobban szeretnélek biztonságosabb helyen megcsókolni, minthogy körbe-körbe csúszkáljunk a jégen.


2015. szeptember 2., szerda

16. - A vacsora

Sziasztok!:)
Túl vagyunk már két tanítási napom.. Juhu :D 
Komolyan mondom... Én már szünetben a következő nyári szünetet vártam. Annyira, de annyira nem akartam visszamenni a suliba, hogy az hihetetlen.
De ha olyan gyorsan el fog telni ez az év is, mint az előzőek, akkor nem lesz semmi gond.:)
Nektek hogy telt ez a pár nap? Órarend jó / rossz?
A részhez nem tudok mit hozzáfűzni.
Talán ez az első olyan rész, ahol Nathan szemszögéből is írtam... Remélem azért is így tetszeni fog!:)
És most jutott eszembe, hogy már a 16. fejezetnél tartunk! :o
Nagyon durva, hogy elment az idő! :o
Jó olvasást! :)


# Hope
Fel-le járkáltam a szobámba idegességembe. Anyu énekelve segített a házvezetőnőnek vacsorát készíteni, míg apu a nappaliban TV-zett. Elégge hallgatag volt ma és szerintem ez nem jó jel! Olyan érzésem volt, mintha ez egy vihar előtt csönd lenne nála. Christopher lazára vette a figurát, a szobájában XBox-ozott. Én már az infarktus szélén álltam. Még egyetlen pasimat sem mutattam be az egész családnak és nem tudtam, hogy hogy fogják köszönteni Nathan-t. Talán abból a szempontból könnyű lesz, hogy Christopher már ismeri őt, apu is találkozott már vele párszor. Anyu miatt nem aggódtam, mert ő mindig mellettem állt, akár rosszul döntöttem, akár nem. Biztos voltam benne, hogy anyu imádni fogva Nathan-t. Hisz' ki ne imádná őt? Olyan zabálnivaló egy srác!

#Nathan
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam ideges! Most komolyan? Melyik fiú lenne halál nyugodt, amikor a barátnője apjával kell vacsoráznia, aki ráadásul egy hatalmas cégbirodalom feje és az egész város tudja, hogy milyen nyugodtan és szívtelenül rombolja földig a kis cégeket. Komolyan mondom, szerintem ő a világ úra! Amikor Hope-ot nem ismertem, hanem csak Christopher-hez mentünk át hülyülni pár haverral, akkor talán egyszer ha találkoztam vele. Olyan volt mint egy jégtömb: kemény és hideg. Remélem, ma estére feloldódik és nem fogok vért izzadni a leendő kérdéseitől. Remélem szereti a pezsgőt, mert azt viszek neki cserébe a vacsora meghívásért. Hope anyukájától nem tartok, hisz sokat jót hallottam már róla és arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon hasonlítanak a lányával. Remélem, jól ki fogok jönni velük, hisz fontos az első benyomás!
A Collins család ajtajánál vettem egy mély levegőt, majd becsöngettem. Gyors és hangos trappolás zaja szűrődött ki, majd másodperceken belül kinyílt az ajtó. Hope-pal találtam magam szembe, aki gyorsan elhadart egy 'szia'-t. Úgy látszik ő is ideges, nem csak én.
- Szia! - köszöntöttem neki vissza.
- Öhm... Gyere be! - jobban kinyitotta az ajtót, hogy beférjek mellette.
Az étkezőbe mentünk, ahol az apja az asztalnál ült és a laptopján dolgozott.
- Nathan, apámat már ismered. - mondta Hope.
- Mr. Collins. - odamentem hozzá és tisztelettudóan nyújtottam neki a kezemet, amit készségesen elfogadott.
- Nathan! Jó újra látni! - én láttam rosszul vagy tényleg mosolygott?
- Ezt Önnek hoztam. - adtam át neki a pezsgőt.
- Oh! - lepődött meg. - Köszönöm!
- Nathan. - fordultam hercegnőm felé . - Ő itt az anyukám, Linda. - mutatott az anyja felé.
Szőke hosszú haja volt, amit kontyba fogott, de így is kiszabadult pár tincs. Vékony és magas volt. Az biztos, hogy Hope az anyjára ütött.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - mentem oda hozzá.
Nyújtottam felé a kezemet, de ahelyett, hogy megrázta volna két puszit nyomott az arcomra.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy végre megismerhetlek. Sokat hallottam ám rólad. - Úristen! Miket mondhatott el neki Hope?
- Ez az Öné! - nyújtottam felé egy szál feldíszített gerberát.
- Jaj, nagyon szépen köszönöm! Nem is tudom, hogy mikor kaptam ilyen csodaszép virágot. - lelkendezett.
- Had adjak egy puszit.
Újra megpuszilt és el is ment a virággal, hogy vízbe tegye.
- Ez pedig a tiéd. - nyújtottam felé egy vörös rózsát, ami szintén fel volt díszítve.
Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött és így csak nyökögni tudott:
- Kö...kö...köszön...öm... - megszagolta. - Én...én még...so...soem kaptam...virágot...fiútól...
Úgy nézte a rózsát, mintha még soha életében nem látott volna ilyent. Gondolatban megveregettem a saját vállamat, hogy ilyen jól sült el az ajándékom.
Felmentünk az emeletre, mert még nem volt kész a vacsora. Christopher ajtaja félig nyitva volt. Köszöntöttünk egymásnak, majd megkérdezte, hogy mikor lesz vacsora. Ezután bementünk Hope szobájába. Ő gyorsan keresett egy vázát, majd vízbe tette a rózsát. A feljövetelünk alatt úgy fogta azt a kis csokrot, mintha az élete függne tőle. Leültem az ágyára, és megláttam a sálamat egy párna tetején összehajtva. Ezek szerint a sálammal aludt. Olyan halkan jött mellém Hope, hogy csak akkor vettem észre, amikor leült mellém.
- Nem felejtettél el valamit? - kérdeztem.
- Mit? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
Az ujjammal párszor megütögettem a számat, jelezve, hogy még nem adott csókot. Elmosolyodott, majd a kezét az arcomra helyezte és megcsókolt. Istenem! Hogyan lehet valakinek ilyen finom és puha ajka? Felnyögtem, majd hátradőltem az ágyon. Hope elszakadt tőlem, rám mászott, így lovaglóülésben ült rajtam. A két keze közé fogta az arcomat és újra megcsókolt. Érzéki egy csók volt, mert nem siette el. Kezemet a derekára helyeztem és simogatni kezdtem az oldalát, majd a hátát. Valaki kopogtatott az ajtón, majd egyből be is lépett az illető, így csak annyira volt időnk, hogy elszakadjunk egymás ajkaitól.
- Hűha! - jött be Christopher a szobába. Pont a legjobbkor...
- Christopher! - kiabált rá Hope.
- No para hugica! Csak egy szövegkiemelőért jöttem. Különben is láttam már ilyent.
- Nem vagyok a húgod. - azt hittem, hogy Hope leszáll rólam, de végig rajtam ült és tekintetével követte az öccsét, miközben a hasamat simogatta.
- De a nővérke nem hangzik jól. - és kiment.
- Megölöm. - nyögött fel Hope, majd a mellkasomra helyezte a fejét. - Lőttek a pillanatnak, igaz?
- Hát a tovább mocorogsz, akkor nem hiszem. - éreztem, hogy a farkam keményedni kezdett és már fájt, hogy a sliccem akadály volt neki.
- Hm. - dörgölőzni kezdett a seggével, miközben vigyorgott.
- Nem vicces. - oldalra dőltem vele, így legurult rólam. - A szüleiddel vacsorázom és nem szeretnék álló farokkal eléjük állni.
- Érdekes szitu lenne. - nevette el magát. - Amúgy... Gondolkoztál már rólunk? - befeküdtem mellé, így mind a ketten a plafont bámultuk.
- Hogy? - kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mire akar kilyukadni.
- Hát, hogy alig egy hónapja vagyok itt és alig egy hete járunk, de már lefeküdtünk egymással és már bemutattalak a szüleimnek. Kicsit elsiettük, nem?
- Mire akarsz ezzel célozni? - felakasztom magam, ha szakítani akar velem.
- Semmire. Csak gondolkoztam.
Egy kicsit elszomorodtam, mert éreztem, hogy itt valami más is van a háttérben, mert ok nélkül nem mondott volna ilyent. Talán lassítani akar? De könyörgöm hová lassítsunk még? Szerintem meg nem siettük el, mert a szex az ide költözése előtt volt, az nem számít. A vacsora sem számít, mert az apját, meg az öccsét ismertem, most az anyja nem sokat számít. Ha úgy vesszük már ő is ismeri a húgomat és az anyámat.

Vacsoránál az előétel almával és sajttal betöltött sonkatekercs volt. Mindenki csak pár falatot evett, hogy a főételt is megtudjuk enni, ami Fish and Chips volt. Sült hal és sült krumpli. Desszert mentolos-csokoládés torta volt. Talán ez ízlett legjobban.
Az este - mondhatni egész jó hangulatban telt el. Egész este szinte csak Hope anyukája beszélt, aminek nagyon is örültem, hisz nem én voltam a középpontban. A hangulatom a nullára süllyedt, mert még mindig nem tudtam, hogy mire is célzott Hope ezzel az elsiettük dologgal. Próbáltam nem erre gondolni, de egyszerűen nem ment! Amikor megkérdezte tőlem, hogy mik a terveim suli utánra, csak hebegtem - habogtam, mert nem ott járt az eszem, ahol kellett volna. Valamit összenyögdécseltem. Igazából a zenével szeretnék foglalkozni és London-ban van egy kiváló művészi iskola. De manapság már nem igazán lehet ilyenekből megélni, így még azt is felvetettem, hogy esetleg jogi egyetemre mennék. Mr. Collins még azt is megjegyezte, hogyha jogra mennék, akkor a cégénél akadna nekem munka. De ez még a jövő zenéje. A vacsora végén még egy kicsit beszélgettünk, aztán megköszöntem a vacsorát és elbúcsúztam. Hope kikísért és még a kocsimnál megálltunk pár szót váltani.
- Azt mondtad, hogy csak akkor jössz el vacsira, ha az asztal alatt megsimogathatod a combomat. - jegyezte meg Hope. - Nem simogattad. Sőt! Hozzám se értél.
- Sajnálom. - a derekánál fogva magamhoz húztam. - Nem voltam valami jó kedvemben.
- Azt észrevettem. Az miatt voltál ilyen, hogy megmondtam, hogy egy kicsit elsiettük? - nem mertem a szemébe nézni, így a cipőm orrát néztem és bólogattam. - Jaj, te kis hülye. - emelte fel az államat és az arcomat kezdte el simogatni. - Megmondtam már, hogy nem volt ennek a kijelentésemnek semmi hátsó szándéka, csak egy megjegyzés volt. Nem azt mondtam, hogy lassítsunk és töltsünk kevesebb időt egymással. Csak az egész még olyan... olyan... ismeretlen, vagy hogy is mondjam.
- Ismeretlen? - kérdeztem vissza, mert nem tudtam, hogy hová akar kilyukadni.
- Igen. Úgy értem, hogy nekem még így pasim nem volt, érted? Oké, volt már pár srác, de velük nem ilyen volt. Párszor összejöttünk meg minden, de olyan, hogy most kitegyük facebook-ra, hogy kapcsolatban vagyunk, vagy hozzon nekem virágot... szóval... nem tudom máshogy elmagyarázni. Remélem, érted.
- Igen, értem. - mosolyogtam, majd megcsókoltam.
És tényleg értettem! Ő neki nem volt rész olyan normális kapcsolatban, mint nekem és ez a köztünk lévő viszony, kapcsolat ez tényleg más. A legszívesebben teleírkálnám a facebook-omat és a twitter-emet olyanokkal, hogy Hope a barátnőm és hogy milyen jó vele. Tennék fel képeket rólunk, stb... A Brittany-val való kapcsolatom alatt csak ő írkált ki ilyeneket, hogy megmutassa a világnak, hogy velem jár. Tápláltam érzelmeket iránta, de nem írtam volna tele az üzenőfalamat olyanokkal, hogy: Szeretlek Brittany.