2015. szeptember 2., szerda

16. - A vacsora

Sziasztok!:)
Túl vagyunk már két tanítási napom.. Juhu :D 
Komolyan mondom... Én már szünetben a következő nyári szünetet vártam. Annyira, de annyira nem akartam visszamenni a suliba, hogy az hihetetlen.
De ha olyan gyorsan el fog telni ez az év is, mint az előzőek, akkor nem lesz semmi gond.:)
Nektek hogy telt ez a pár nap? Órarend jó / rossz?
A részhez nem tudok mit hozzáfűzni.
Talán ez az első olyan rész, ahol Nathan szemszögéből is írtam... Remélem azért is így tetszeni fog!:)
És most jutott eszembe, hogy már a 16. fejezetnél tartunk! :o
Nagyon durva, hogy elment az idő! :o
Jó olvasást! :)


# Hope
Fel-le járkáltam a szobámba idegességembe. Anyu énekelve segített a házvezetőnőnek vacsorát készíteni, míg apu a nappaliban TV-zett. Elégge hallgatag volt ma és szerintem ez nem jó jel! Olyan érzésem volt, mintha ez egy vihar előtt csönd lenne nála. Christopher lazára vette a figurát, a szobájában XBox-ozott. Én már az infarktus szélén álltam. Még egyetlen pasimat sem mutattam be az egész családnak és nem tudtam, hogy hogy fogják köszönteni Nathan-t. Talán abból a szempontból könnyű lesz, hogy Christopher már ismeri őt, apu is találkozott már vele párszor. Anyu miatt nem aggódtam, mert ő mindig mellettem állt, akár rosszul döntöttem, akár nem. Biztos voltam benne, hogy anyu imádni fogva Nathan-t. Hisz' ki ne imádná őt? Olyan zabálnivaló egy srác!

#Nathan
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam ideges! Most komolyan? Melyik fiú lenne halál nyugodt, amikor a barátnője apjával kell vacsoráznia, aki ráadásul egy hatalmas cégbirodalom feje és az egész város tudja, hogy milyen nyugodtan és szívtelenül rombolja földig a kis cégeket. Komolyan mondom, szerintem ő a világ úra! Amikor Hope-ot nem ismertem, hanem csak Christopher-hez mentünk át hülyülni pár haverral, akkor talán egyszer ha találkoztam vele. Olyan volt mint egy jégtömb: kemény és hideg. Remélem, ma estére feloldódik és nem fogok vért izzadni a leendő kérdéseitől. Remélem szereti a pezsgőt, mert azt viszek neki cserébe a vacsora meghívásért. Hope anyukájától nem tartok, hisz sokat jót hallottam már róla és arra a következtetésre jutottam, hogy nagyon hasonlítanak a lányával. Remélem, jól ki fogok jönni velük, hisz fontos az első benyomás!
A Collins család ajtajánál vettem egy mély levegőt, majd becsöngettem. Gyors és hangos trappolás zaja szűrődött ki, majd másodperceken belül kinyílt az ajtó. Hope-pal találtam magam szembe, aki gyorsan elhadart egy 'szia'-t. Úgy látszik ő is ideges, nem csak én.
- Szia! - köszöntöttem neki vissza.
- Öhm... Gyere be! - jobban kinyitotta az ajtót, hogy beférjek mellette.
Az étkezőbe mentünk, ahol az apja az asztalnál ült és a laptopján dolgozott.
- Nathan, apámat már ismered. - mondta Hope.
- Mr. Collins. - odamentem hozzá és tisztelettudóan nyújtottam neki a kezemet, amit készségesen elfogadott.
- Nathan! Jó újra látni! - én láttam rosszul vagy tényleg mosolygott?
- Ezt Önnek hoztam. - adtam át neki a pezsgőt.
- Oh! - lepődött meg. - Köszönöm!
- Nathan. - fordultam hercegnőm felé . - Ő itt az anyukám, Linda. - mutatott az anyja felé.
Szőke hosszú haja volt, amit kontyba fogott, de így is kiszabadult pár tincs. Vékony és magas volt. Az biztos, hogy Hope az anyjára ütött.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - mentem oda hozzá.
Nyújtottam felé a kezemet, de ahelyett, hogy megrázta volna két puszit nyomott az arcomra.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy végre megismerhetlek. Sokat hallottam ám rólad. - Úristen! Miket mondhatott el neki Hope?
- Ez az Öné! - nyújtottam felé egy szál feldíszített gerberát.
- Jaj, nagyon szépen köszönöm! Nem is tudom, hogy mikor kaptam ilyen csodaszép virágot. - lelkendezett.
- Had adjak egy puszit.
Újra megpuszilt és el is ment a virággal, hogy vízbe tegye.
- Ez pedig a tiéd. - nyújtottam felé egy vörös rózsát, ami szintén fel volt díszítve.
Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött és így csak nyökögni tudott:
- Kö...kö...köszön...öm... - megszagolta. - Én...én még...so...soem kaptam...virágot...fiútól...
Úgy nézte a rózsát, mintha még soha életében nem látott volna ilyent. Gondolatban megveregettem a saját vállamat, hogy ilyen jól sült el az ajándékom.
Felmentünk az emeletre, mert még nem volt kész a vacsora. Christopher ajtaja félig nyitva volt. Köszöntöttünk egymásnak, majd megkérdezte, hogy mikor lesz vacsora. Ezután bementünk Hope szobájába. Ő gyorsan keresett egy vázát, majd vízbe tette a rózsát. A feljövetelünk alatt úgy fogta azt a kis csokrot, mintha az élete függne tőle. Leültem az ágyára, és megláttam a sálamat egy párna tetején összehajtva. Ezek szerint a sálammal aludt. Olyan halkan jött mellém Hope, hogy csak akkor vettem észre, amikor leült mellém.
- Nem felejtettél el valamit? - kérdeztem.
- Mit? - nézett rám kikerekedett szemekkel.
Az ujjammal párszor megütögettem a számat, jelezve, hogy még nem adott csókot. Elmosolyodott, majd a kezét az arcomra helyezte és megcsókolt. Istenem! Hogyan lehet valakinek ilyen finom és puha ajka? Felnyögtem, majd hátradőltem az ágyon. Hope elszakadt tőlem, rám mászott, így lovaglóülésben ült rajtam. A két keze közé fogta az arcomat és újra megcsókolt. Érzéki egy csók volt, mert nem siette el. Kezemet a derekára helyeztem és simogatni kezdtem az oldalát, majd a hátát. Valaki kopogtatott az ajtón, majd egyből be is lépett az illető, így csak annyira volt időnk, hogy elszakadjunk egymás ajkaitól.
- Hűha! - jött be Christopher a szobába. Pont a legjobbkor...
- Christopher! - kiabált rá Hope.
- No para hugica! Csak egy szövegkiemelőért jöttem. Különben is láttam már ilyent.
- Nem vagyok a húgod. - azt hittem, hogy Hope leszáll rólam, de végig rajtam ült és tekintetével követte az öccsét, miközben a hasamat simogatta.
- De a nővérke nem hangzik jól. - és kiment.
- Megölöm. - nyögött fel Hope, majd a mellkasomra helyezte a fejét. - Lőttek a pillanatnak, igaz?
- Hát a tovább mocorogsz, akkor nem hiszem. - éreztem, hogy a farkam keményedni kezdett és már fájt, hogy a sliccem akadály volt neki.
- Hm. - dörgölőzni kezdett a seggével, miközben vigyorgott.
- Nem vicces. - oldalra dőltem vele, így legurult rólam. - A szüleiddel vacsorázom és nem szeretnék álló farokkal eléjük állni.
- Érdekes szitu lenne. - nevette el magát. - Amúgy... Gondolkoztál már rólunk? - befeküdtem mellé, így mind a ketten a plafont bámultuk.
- Hogy? - kérdeztem, mert nem tudtam, hogy mire akar kilyukadni.
- Hát, hogy alig egy hónapja vagyok itt és alig egy hete járunk, de már lefeküdtünk egymással és már bemutattalak a szüleimnek. Kicsit elsiettük, nem?
- Mire akarsz ezzel célozni? - felakasztom magam, ha szakítani akar velem.
- Semmire. Csak gondolkoztam.
Egy kicsit elszomorodtam, mert éreztem, hogy itt valami más is van a háttérben, mert ok nélkül nem mondott volna ilyent. Talán lassítani akar? De könyörgöm hová lassítsunk még? Szerintem meg nem siettük el, mert a szex az ide költözése előtt volt, az nem számít. A vacsora sem számít, mert az apját, meg az öccsét ismertem, most az anyja nem sokat számít. Ha úgy vesszük már ő is ismeri a húgomat és az anyámat.

Vacsoránál az előétel almával és sajttal betöltött sonkatekercs volt. Mindenki csak pár falatot evett, hogy a főételt is megtudjuk enni, ami Fish and Chips volt. Sült hal és sült krumpli. Desszert mentolos-csokoládés torta volt. Talán ez ízlett legjobban.
Az este - mondhatni egész jó hangulatban telt el. Egész este szinte csak Hope anyukája beszélt, aminek nagyon is örültem, hisz nem én voltam a középpontban. A hangulatom a nullára süllyedt, mert még mindig nem tudtam, hogy mire is célzott Hope ezzel az elsiettük dologgal. Próbáltam nem erre gondolni, de egyszerűen nem ment! Amikor megkérdezte tőlem, hogy mik a terveim suli utánra, csak hebegtem - habogtam, mert nem ott járt az eszem, ahol kellett volna. Valamit összenyögdécseltem. Igazából a zenével szeretnék foglalkozni és London-ban van egy kiváló művészi iskola. De manapság már nem igazán lehet ilyenekből megélni, így még azt is felvetettem, hogy esetleg jogi egyetemre mennék. Mr. Collins még azt is megjegyezte, hogyha jogra mennék, akkor a cégénél akadna nekem munka. De ez még a jövő zenéje. A vacsora végén még egy kicsit beszélgettünk, aztán megköszöntem a vacsorát és elbúcsúztam. Hope kikísért és még a kocsimnál megálltunk pár szót váltani.
- Azt mondtad, hogy csak akkor jössz el vacsira, ha az asztal alatt megsimogathatod a combomat. - jegyezte meg Hope. - Nem simogattad. Sőt! Hozzám se értél.
- Sajnálom. - a derekánál fogva magamhoz húztam. - Nem voltam valami jó kedvemben.
- Azt észrevettem. Az miatt voltál ilyen, hogy megmondtam, hogy egy kicsit elsiettük? - nem mertem a szemébe nézni, így a cipőm orrát néztem és bólogattam. - Jaj, te kis hülye. - emelte fel az államat és az arcomat kezdte el simogatni. - Megmondtam már, hogy nem volt ennek a kijelentésemnek semmi hátsó szándéka, csak egy megjegyzés volt. Nem azt mondtam, hogy lassítsunk és töltsünk kevesebb időt egymással. Csak az egész még olyan... olyan... ismeretlen, vagy hogy is mondjam.
- Ismeretlen? - kérdeztem vissza, mert nem tudtam, hogy hová akar kilyukadni.
- Igen. Úgy értem, hogy nekem még így pasim nem volt, érted? Oké, volt már pár srác, de velük nem ilyen volt. Párszor összejöttünk meg minden, de olyan, hogy most kitegyük facebook-ra, hogy kapcsolatban vagyunk, vagy hozzon nekem virágot... szóval... nem tudom máshogy elmagyarázni. Remélem, érted.
- Igen, értem. - mosolyogtam, majd megcsókoltam.
És tényleg értettem! Ő neki nem volt rész olyan normális kapcsolatban, mint nekem és ez a köztünk lévő viszony, kapcsolat ez tényleg más. A legszívesebben teleírkálnám a facebook-omat és a twitter-emet olyanokkal, hogy Hope a barátnőm és hogy milyen jó vele. Tennék fel képeket rólunk, stb... A Brittany-val való kapcsolatom alatt csak ő írkált ki ilyeneket, hogy megmutassa a világnak, hogy velem jár. Tápláltam érzelmeket iránta, de nem írtam volna tele az üzenőfalamat olyanokkal, hogy: Szeretlek Brittany.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése