2015. június 30., kedd

6. - Cukiságok

Sziasztok!:)
Ebben a fejezetben fog Nathan és Hope együtt tanulni. 
Még mielőtt neki kezdenétek / kezdetetek volna az olvasásnak, ki mit gondolt, hogy hogyan fog zajlani a tanulás? Tanulni fognak vagy esetleg mást csinálnak?
Szerintetek összefognak jönni vagy csak barátok maradnak?
Jó olvasást!:)
Puszi:*
 
# Hope
Idegesítő. Irrítáló. Borzongó hatást keltő. Ezek a szavak jutottak eszembe, amikor meghallottam azt a hangot. A hátamon futkosott tőle a hideg. Nem gondoltam volna, hogy képes egy ember ilyen nyálasan és enyhén rikácsolva beszélni, de itt az élő példa rá. Nathan exe, Brittany libbent oda hozzám, amikor a könyveimet pakolásztam a szekrényembe.
- Hm... Hope! - dőlt a mellettem lévő szekrénynek. - Az a hír járja, hogy Nathie lesz az új korrepetáló tanárod... Azok a régi szép idők, amikor még engem korrepetált. - harsányan felnevetett. - Na persze máshogyan, ahogy téged fog.
- Am... Hogy is hívnak?
- Brittany, ha nem tudnád. - felelte nagyképűen.
- Brittany. Hm! Igazi ribanc név. - megtudom én védeni magam, ha az kell.
- Te csak ne merészelj... - suttogva kiabált.
- Mit ne merészeljen? - jelent meg Brittany mögött Nathan egyik haverja. Mi is a neve? - Tűnj el Britt! Senki se kíváncsi rád.
Olyan hangot adott ki, mint a lovak, valami fújtatás félét, majd hátra dobta a fekete haját és felemelt fejjel távozott.
- Minden oké? - kérdezte.
- Aham. Kösz.. öhm... - ez a gáz, amikor elfelejted valami nevét.
- Brad. - segített.
- Kösz Brad. - köszöntem meg neki még egyszer mosolyogva.
- Nem kell tartani tőle, irigykedik rád. - irigykedik? Miről beszél ez? - Ne nézz így rám! - terjegetett az arcom előtt. - Te vagy itt az új lány és mindenki rád kíváncsi és nem ő rá. Az első éveseknél is ez a hír járja, csak ott az a verzió, hogy Christiopher-nek van egy nővére és így a mindenki meg akar nézni téged.
- Tudnám értékelni, ha nem nézegetne engem senki.
- Még Nathan se nézzen? - vágta rá egyből.
Ha szemmel tudnék ölni, akkor ő már rég halott lenne.
- Na mindegy is. - védekezett. - Csak ez akartam oda adni neked. - kezembe nyomott egy papír.
Jobban szemre vételeztem a papírt. Egy bálkirály és egy bálkirálynő képe volt rajta. Majd ez a szöveg: ,, Légy te a tavaszi bálkirály vagy bálkirálynő! Jelentkezéshez add meg a neved és kampányolj, hogy tiéd legyen a korona!" Most ezt vegyem célzásnak? Áhh! Összegyűrtem a papírt és bedobtam a szekrényembe. Biztos nem csinálok magamból cirkuszi majmot!

***

Délután a szobámban pakolgattam a cuccaimat. Elővettem azokat a könyveket és füzeteket, amikre holnap szükségem lesz. Hirtelen olyan sok időm lett, hogy félek, unatkozni fogok. Az egész délutánt és estét tanulással tölthetem. Neten nézegettem jégtáncról dolgokat és mint kiderült, itt Gloucester-be nincs ilyen edzés, szóval más elfoglaltságot kell keresnem, ha Mr. Őnagyságos, vagyis az apám megengedi.
- Kop-kop! - kopogtattak az ajtón, mire a görgős székemmel megfordultam.
- Gyere csak! - Nathan állt az ajtóban és a szobát kezdte nézegetni. - Cuki, ugye?
- Szerintem te vagy a cuki. - küldött felém egy mosolyt, amitől elpirultam.
- Szerintem meg a tanulás lenne nagyon cuki. - szólalt meg apám Nathan mögül.
Mind a ketten egy kicsit megijedtünk, de főleg Nathan, aki beljebb jött a szobába. Honnan a fenéből került elő apám?
- Szabályok! - kezdte ellenkezést nem tűrő hangon. - Ajtó nyitva marad és tanultok, mint a kis angyalok. Érte vagyok?
- Igen, Mr. Collins. - válaszolta Nathan.
- Ms. Pharrel nem sokára hoz fel nektek egy kis nasit. - ezzel távozott a szobámból.
Elhelyezkedtünk az ágyamon és neki kezdtünk a tanulásnak. Először a töri könyvet vettük a kezünkbe. Együtt átlapoztuk az egész fejezetet és elolvastuk a kiemelt részeket. A múlt órai anyagnál megálltunk és azt részletesebben átnéztük. Először két könyvből tanultunk, de Nathan oda csusszant mellém, így egy könyv maradt már csak. Olyan finom parfüm illata volt, hogy teljesen elvette az eszemet. Nem tudtam koncentrálni. Hallottam a hangokat, de nem értettem belőlük semmit.
- Hope! - felriadtam. - Te nem is figyelsz!
- Én... izé.... öhm... figyeltem. - dadogtam.
Zavarban is voltam, de el is szomorodtam, mert felkelt az ágyról és így nem szagolgathattam.
- Hát ha figyeltél, akkor kérdezek. Szóval... - hm. Eltudnám viselni ezt a látványt. Ahogy ott állt előttem csőnadrágjában és kissé felcsúszott pólójában... Annyira dögös! - Akkor! Ki volt Saint-Germain gróf?
- Erre tudom a választ! - törökülésbe ugrottam és összecsaptam a két kezemet. Annyira fellelkesedtem, hogy tudom a válasz. - 18. században élt és gondolatolvasó volt. Meg a nevéhez fűződik a Temple, a kornógráf és az időutázas. Állítólag egy nap hétszer is tudott az időben utazni. És ő az ötödik időutazó a vérkörben.
Gyors elhadartam, mire Nathan-nek leesett az álla.
- Na? Tudok vagy tudok? - kérdeztem egy kicsit nagyképűen.
- Ez most komoly? Időutázas? Kornóakármi? Vérkör?
- Ne már! - nyöszörögtem. - Az időtlen szerelem trilógiában volt. Tudod! Rubinvörs, Gideon, Gwen... - soroltam volna még, de közben szólt.
- Hope! Ez mese...
- Töri is egy mese! - vágtam a szavába.
- De ez meg is történt.
- Honnét tudod, hogy ez nem történt meg? - makacskodtam.
- Hope! - a hangsúlya olyan lemondó volt.
- Nathan?!
- Nem a töri az erősséged. - ült vissza mellém.

Ezután Nathan újból elmondta, hogy ki is az a Saint-Germain gróf, majd matekoztunk és franciáztunk. Most már nem terelte el semmi a figyelmemet, mert Nathan nem jött olyan közel hozzám, én pedig féltem közelebb menni ő hozzá. Tanulás közbe bekaptunk pár falatot. Ha a frissen sült, meleg, kis pizzás csigákat lehet falatnak nevezni. A házvezetőnő megint ki tett magáért. Tanulás befejeztével, Nathan már csomagolt is össze, hogy megy haza. Nem tudtam hogyan bírjam maradásra, mert olyan volt vele, így a legelső gondolat csúszott ki a számon.
- Haza kísérjelek?
- A fiúk szokták a lányokat haza kísérni. - úgy nézett rám, mintha bolond lennék. Habár annak is éreztem magam. - Amúgy meg nem kell. Hátha eltévedsz visszafele.
Felvette a kabátját és a táskáját a vállára, és elment. 

2015. június 24., szerda

5. - Tanulás egy kis extrákkal?

Sziasztok!:)
Mint láthatjátok ez a fejezet most Nathan szemszögéből van írva.
Én úgy gondolom, hogy ettől a fejezettől kezd egyre érdekesebbé válni  a történet.
Nektek mi a véleményetek a történetről?
Tetszik, nem tetszik?
És mi a tervetek nyárra? Én dolgozni szeretnék elmenni, de lehet, hogy ebből nem lesz semmi. Az egyik osztálytársammal, aki itt lakik a közelben megbeszéltük, hogy majd valamikor elmegyünk futni. Haha! Amilyen lusták vagyunk biztos nem mostanság fogunk futni!
Most nem utazunk messzire a nyáron, max Balatonra és megejtünk egy-két wellness fürdőt.
Szóval a nyári terveim a munka és az unokahúgicáimmal való játék. Igaz csak az egyikkel tudok játszani, aki 4 éves, mert a másik csak 3 hónapos. Nagyon cukik! :)
Ha legalább két komment jön, akkor előbb hozom a fejezetet! Hajrá!:))
Jó olvasást!:)
Puszi!:*


# Nathan
Azt hittem, hogy azon a szilveszteri éjszakán egy kis kaland lesz Hope-pal, de ennél sokkal több volt! Úgy gondoltam, hogy gyorsan lenyomunk egy menetet és annyi. Nem látjuk többé egymást. Tévedtem! Gyengéden értünk egymáshoz, finom, puha csókokkal leptük be egymás testét. Csak a rózsaszirmok és az égő gyertyák hiányoztak. Romantikus volt, csupa szeretettel. Lehetséges, hogy beleszerettem vagy ő belém szeretett? Az biztos, hogy a téli szünet óta nem tudom kiverni a fejemből! Az örömöm a tetőfokára hágott amikor megtudtam, hogy ideköltözött és, hogy egy suliba is fogunk járni! A mosolya... Az égszínkék szemei... Bármikor eltudnék veszni bennünk.

A fagyizás, vagyis a forró csokizásból nem lett semmi. Anyu - aki az énektanár a suliba -, haza vitt kocsival és Hope-ért is jött az apja vagy az apja sofőrje. Így annyiban maradtunk, hogy majd valamikor bepótoljuk. Ergo: ígérve van nekem egy randi. A szobámba csináltam a fizika projektet, amikor megszólalt a telefonom.
- Szia Hope! - köszöntöttem vidám.
- Tudunk beszélni? - nagyon letört volt a hangja, így inkább hagytam a fizikát és minden figyelmemet neki szenteltem.
- Baj van? - kérdeztem együtt érzően.
- Tudom, hogy hülyeség volt felhívni, de mivel itt még nincsenek barátaim és téged valamennyire ismerlek, így dumálhatnánk, ha nem gond.
- Persze. Mondd csak!
- Egyszerűen elegem van! - hallottam a hangján, hogy a sírás fojtogatja. - Még csak alig egy hete lakom itt, de az apám már teljesen kikészített. Ma is haza értem és már azzal fogadott, hogy induljak megcsinálni a leckémet és vacsoráig a szeme elé ne kerüljek. Meg, hogy ne zavarjam, mert még itthon is dolgoznia kell és addig nem mehetek el sehová sem, amíg nem lesz jobb átlagom. - elcsuklott a hangja és rájöttem, hogy már nagyon a sírás szélén áll. - Nathan! Vissza akarok menni anyuhoz! - elsírta magát, ahogy kimondta az utolsó szavakat.
Próbáltam csitítgatni, de nem sokat értem el vele. Aztán az eszembe ötlött egy terv.
- Figyelj Hope! Győzd meg apudat, hogy nagyon le vagy maradva az iskolai anyaggal és kérjen melléd korrepetítort és én meg beszélek anyuval, hogy ajánljon be az igazgatónőnél és akkor tudunk együtt tanulni. - izgalomba jöttem a tervem miatt, de a telefon másik feléről síri csönd hallatszott.
- Te zseni vagy Nathan! - pillanatok múlva Hope elkiáltotta magát. - Imádlak! Megyek is apuhoz. Köszi! Köszi! Köszi! Majd holnap találkozunk! - hadarta el a telefonban, majd kinyomta.

***

Másnap reggel fesztelenül csevegtem a srácokkal a folyosón, amikor hirtelen szemből nekem jött valaki és neki csapódtam a szekrényeknek. Pár másodpercbe telt, mire ráeszméltem, hogy ki is ez a finom illatú lány, aki a nyakamat átkarolva ölelget.
- Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! - mondogatta Hope, mire átkaroltam a derekánál fogva és nagyot szippantottam az illatából. - Beszéltem tegnap apuval és nagyon jó ötletnek találta a korrepetálást. Ma bejött az igazgatónőhöz és beszélt vele erről és az igazgatónő beajánlott téged, szóval majd be kell menned az irodájába megbeszélned a részleteket! - hadarta el izgalmába, majd újra szorosan magához ölelt. - Megyek, mert fent az emeleten lesz az órám. Na szia.
Amikor meg akartam szólalni, mert eltűnt a szemem elől. Enyhén lesokkolva álltam, majd észhez tértem. Ez azt jelenti, hogy a délutánokat együtt fogjuk tölteni.
- Miről hadovált ez a szőkeség? - kérdezte Noah. - Csak nem összejöttetek?
- Nem. Az apja kiverte a balhét, hogy Hope-nak jobban kellene tanulni, aztán azt mondtam neki, hogy kérjek egy korrepetítort és anyám meg beajánlott. Így én fogom korrepetálni.
- Hm. - vakargatta a borostás állát. - Nem is gondoltam, hogy ennyire tapasztalt vagy, hogy korrepetálni fogsz másokat. - erre a kijelentésére mindenki elröhögte magát, mert egy kicsit két értelmű volt.
- Barom. - nevettem én is.

Az igazgatónő az egyik szünetben az irodájába rendelt, ahol elmondta, hogy én fogom korrepetálni Hope-ot.
- Mrs. Sykes, azaz anyukád szinte órákat zengett rólad és meggyőzött, hogy te lennél a legalkalmasabb ember erre a feladatra, mivel már régebb óta ismered Hope-ot. Úgyhogy a tanulás helyszínét ti választjátok meg. - hangzott el Mrs. O'Connor szavai.
A délelőtt folyamán nem találkoztam Hope-pal, de amint megláttam az ebédlőben egyből oda akartam menni, de ott volt pár lánnyal, így inkább megváltoztattam a célomat. Leültem egy asztalhoz és elkezdtem enni egy rizottónak nem mondható valamifélét.
- Hé! Az én tanár bácsikám már nem is vesz észre? - jött oda hozzám Hope, majd leült a szemben lévő székre.
- Azt ugye tudod, hogy tényleg tanulnod kell, mert ha nem tanulsz, akkor én leszek lebaszva. Ismerem az apádat és nem hiszem, hogy élve megúsznám. - váltottam komoly stílusra.
- Nyugi. - előre nyúlt és megérintette a karomat. - Tanulni fogok.
- Ha eddig jó tanuló voltál, akkor hogy hogy ennyit rontottál?
- Nem sokára lenne egy junior olimpia Londonban és nagy esélyem volt kijutni az olimpiára...
- Várj! - szakítottam félbe. - Milyen olimpia?
- Jégtáncolok, illetve táncoltam. Az előző félévben nagyon keményen edzettem, hogy kijussak erre az olimpiára, ami februárban lesz. Ezért több időt voltam a korcsolya pályán, mint a tankönyveim közelében. Ezért romlottak meg a jegyeim. Apu ebből csak azt látta, hogy nem tanulok. A korcsolyázással nem is foglalkozott. Amikor elválltak a szüleim, apu megmondta anyunak, hogy csak addig maradhatok nála, amíg minden rendben megy, de ha nem, elvesz tőle. A rontást, apu úgy könyvelte el magában, hogy ez anyám hibája, mert biztos ő nem hagy tanulni vagy nem segít nekem. Pedig erről szó sincs. Így aztán apu bíróságra vitte az ügyet. Mindent összehadovált anyámról és a bíró úgy ítélte meg, hogy apunál jobb kezekbe leszek... - elhallgatott egy pillanatra. - Így kerültem ide, a pokol hetedik bugyrába.
- Nem irigyellek. - mondtam együtt érzően. - Olvastam pár lapba az apádról, hogy milyen kemény és határozott a munkába. Alig tudsz mondani, itt Gloucester-ben olyan céget, ami nem az övé lenne.
- Christopher mondogatja, hogy nem olyan rossz, de én ezt nem így látom.
- Váltsunk! Hol és mikor tanuljunk?
- Hát apu azt mondta, hogy felvihetek magamhoz fiúkat, de az ajtót nyitva kell hagyni. Úgy hogy vagy hozzám vagy hozzád.
- Menjünk inkább hozzád, így apud látni fogja majd, hogy tényleg tanulsz.
- Hm.. Biztos, hogy csak tanulni fogunk? - elvigyorodott, majd beharapta az alsó ajkát.

2015. június 18., csütörtök

4. - Exbarátnő beavatkozása

Sziasztok!:)
Végre kitört a vakáció!!! :D Ki mit csinál a nyáron?
Én az este szülinapi buliba megyek, majd holnap szent iván éjre. Nyugodtan mondhatom, hogy az én nyaram egész jól fog kezdődni.:)
A történetben egy új szereplővel ismerkedhettek meg, és ő nem más, mint Nathan exe, Brittany. Nem éppen a kedvességéről lesz híres!
Ha összegyűlik 2-3 komment, akkor szerdán hozom a következő részt, ha nem, akkor a megszokott pénteki napokon.
Jó olvasást!:)
Puszi:*


# Hope
- Szia! - köszöntöttem Nathan-nek, aki az ebédlőben várt a pultnál az ebédjére.
Minden bátorságomat össze kellett szednem, hogy ide merjek jönni hozzá. Nem vagyok az a félénk lány, de azért jobban szeretem, ha egy fiú kezdeményez. Igaz, amikor ő kezdeményezett nálam, akkor nagyon elutasító voltam.
- Szia! - elmosolyodott, mire nekem is felkunkorodott a szám széle. - Beállsz elém?
- Öhm... Nem, kösz. Van ebédem. - mutattam fel neki a kis szatyromat, amibe az ételtartó doboz volt.
- És mizu? - mielőtt tudtam volna válaszolni, elfordult és elvette az ebédjét a konyhás nénitől.
- Hát... Meg vagyok. - miért vagyok zavarban? És miért dadogok? - Veled mi a helyzet?
- Semmi különös. Leülünk valahová? - meg sem várva a válaszom, elindult egy üres asztalhoz, majd letelepedett.
Vele szemben leültem és elővettem az egyik ételtartós dobozt. Jó étvágyat kívántunk egymásnak, majd enni kezdtünk.
- Christopher nem is említette, hogy van egy nővére. A többiek sem tudták, hogy te vagy. - mondta két falat közt.
- Miért kürtölte volna szét? - ennél jobb válasz nem jutott az eszembe.
- Igaz. - elhallgatott egy pillanatra, majd újból folytatta. - Nem is tudtam, hogy énekelsz.
- Hogyan? - majdnem megakadt a torkomon egy falat.
- Reggel, amikor bementem az énekterembe láttam az új névsort, hogy kik vesznek részt az órán és te is köztük voltál.
- Értem. - ezek szerinte apu megint úgy cselekedett, hogy nem avatott be a terveibe. Miért is nem lepődök meg ezen?
- Nem is tudtam, hogy tudsz énekelni.
- Régebben anyuval mindig énekeltünk. Tőlünk volt zajos az egész ház, de aztán apu mindig ideges lett, nem tudott koncentrálni és megtiltotta, hogyha ő otthon van, akkor nem énekelhetünk. Ez volt az egyik ok, amiért mindig összevesztek anyuval. Aztán amikor apu elköltözött, akkor bármikor énekelhettünk. - elmosolyodtam az emlékre, hogy anyuval hányszor szoktunk duettezni. - És gondolom, most azért íratott be énekre, hogy itt élhessem ki a vágyaimat.
- Vágyaidat, hm? - perverz mosolyra húzódott a szája.
- Perverz. - vigyorogtam.
- Rossz, aki rosszra gondol.
- Ki mondta, hogy az rossz dolog? - suttogtam érzékien, mire beharapta a szája szélét.
Az a száj! Mit nem adnék most, hogy megcsókoljon! Hogy érezhessem a számon és a testemen a puha ajkait. Nem szóltunk egy szót sem, csak néztük egymást. Most következett volna az a rész, hogy egyre közelebb hajolunk egymáshoz és csókolózni kezdtünk az asztal fölött, de ez sajnos most nem így történt, mert megjöttek Nathan haverjai és köztük Christopher is. Nem akartam egy csomó fiúval lenni, akik kérdésekkel halmoznának el, ezért inkább elmentem a következő órám terméhez. 

***

Az ének volt az utolsó órám. Részben örültem annak, hogy apu beírott erre a szakra, viszont annak nem örültem, hogy engem meg sem kérdezett, hogy szeretnék-e énekre járni. Arra gondoltam, hogy felhívom és megmondom neki a magamét, de rájöttem, hogyha dolgozik, akkor senki sem zavarhatja, mert akkor ideges lesz. Így hát beletörődve a sorsomban álltam az ének terem előtt a folyosón.
- Boldog vagyok most már bébi, ezt el kell mondanom, tőlem nem kellett kérni, csak úgy jött a vonzalom! - elmosolyodtam, amikor meghallottam ezt a dalt részletet, majd a hang irányába fordultam.
- Szia Nathan! - mosolyogtam rá.
- Hali. - vigyorgott.
A folyosói ablaknál álltam, mire mellém állt, így az oldalunk összeért. Az ablak az iskola udvarra nyílott, így mind a ketten csöndben figyeltük, hogy mi zajlik oda kint. Az alsóbb évfolyamba járok kint voltak és hócsatát vívtak egymás ellen.
- Hadd csináljak rólad egy képet. - hirtelen meggondolatlanságból mondtam ki a szavakat.
- Öhm... Oké.
Látszott Nathan-ön, hogy kicsit zavarba jött. Én is zavarba jöttem a kijelentésemtől, de már nem hátráltam meg. Egy kicsit remegő kézzel a táskámba nyúltam és a telefonom után kutattam. Mire végre a kezembe akadt, feloldottam a zárat és a kamera kis ikonra mentem.
- Mosolyogj! - mondtam neki és én is egy kicsit mosolyra húztam a számat.
Lefényképeztem és egy tapsvihar hang jött a hátam mögött. A fekete, hosszú hajú lány jött oda hozzánk, akitől a taps is hallatszott.
- Gyere ide Nathie! - odament Nathan-höz és megcsókolta.
Nem gondoltam volna, hogy barátnője van! Enyhe sokkot kaptam, amikor megláttam, hogy smárolnak. A lány a nyaka köré fonta a karját és nagyokat cuppogott. Nathan-ön semmi ellenállást nem vettem észre.
- Hmm! - szakadt el a lány tőle, majd hozzám fordult és végig mért. - Milyen aranyos tőled, hogy megmutatod az új lánynak az iskolát. - majd újra Nathan-höz fordult és megigazította az inge gallérját, ami kilátszott a pulcsija alól. - Élveztem a tegnap délután. Megismételhetnénk. - suttogta, de persze én is mindent tisztán hallottam.
Egy gyors puszit lehelt az ajkára, majd tovább ment. Amikor hallótávolságon kívül ért, a rúzsfoltos szájú megszólalt:
- Ez nem az amire gondolsz.
- Nem vagyok hülye Nathan! - ezzel a lendülettel megfordultam és elmentem.
- Hope! - ragadta meg a kezemet.
- Nem érdekel. - csuklott el a hangom. - Ha itt van neked ő, akkor én miért kellettem a szünetbe?
- Figyelj, ő az exbarátnőm. Mivel szakítottam vele, körülbelül két hónapja, így sosem hagy békén. Azt hiszi, ha ezt csinálja, akkor minden olyan lesz, mint régen. Szerettem, de most már nem érzek iránta semmit. És ami a téli szünetbe történt kettőnk közt, az jó volt. - Istenem! Miért kell vakargatni a tarkóját? Így még édesebb! - Lehet, hogy csak pár napot voltunk együtt, de akkor is! Jó volt veled beszélgetni és hülyéskedni egy kicsit, na meg persze az az este is jó volt. És mivel most itt vagy, én ugyan úgy szeretném veled ezt folytatni.
Nem tudtam erre mit mondani. Oh, miért kell ilyen hamar megszeretnem valakit? Abban biztos voltam, hogy megkedveltem Nathan-t és én is szerettem volna vele lenni. De így? Jön egy őrült ex és kénye-kedve szerint csókolgatni fogja majd Nathan-t?
- Iskola után egy fagyi? - nézett rám boci szemekkel.
Meg tudtam volna zabálni, ahogy rám nézett!
- Inkább egy forró csoki. - mosolyodtam el.

2015. június 12., péntek

3. - Nathan a csapatkapitány

Sziasztok!:)
Újra péntek és vége a iskolának! Jupiáé!:D
A minap nézegettem, hogy mennyi fejezetet írtam már meg és elgondolkoztam. Ha minden úgy sikerül, ahogy az én szeretném, akkor egész nyáron tudok nektek péntekenként fejezetet hozni! De lehet, hogy egy héten majd kettőt is felrakok! Ki örül ennek?:)
El sem hiszem, hogy már van 6 feliratkozóm! *-*
Ezt a fejezetet saját tapasztalataim által írtam meg. A történet végén a kidobós rész, az velem is megtörtént pár tesi óra alkalmával. Van egy évfolyamtársam, aki fiú és nagyon cuki-muki. Ő vele szoktuk mindig azt csinálni, hogy kiszeretnénk dobni a másikat, de nagy ritkaság mikor sikerül. Múltkor ki akart dobni, de én elkaptam a labdát és elkezdett káromkodni.:D Édes volt! *-* Ezek után már nem is nagyon próbálkozott azzal, hogy kidobjon. Na mindegy! Mese óra vége :D
Remélem tetszeni fog a fejezet! :)
(Ugye milyen cuki a gif?^.^)
Annyira imádlak titeket!!!!:)
Puszi :*



# Hope
Hétfőn reggel nyöszörögve keltem ki az ágyból. Semmi kedvem nem volt iskolába menni, főleg nem úgy, hogy új iskolába kell mennem. Nagyon ideges vagyok miatta. Egyedül az a tudat nyugtatott meg, hogy Christopher ott lesz mellettem. Megbeszéltük, hogy első óra előtt körbevezet a suliba és szünetekbe is összefutunk. Szürke csöves nadrág, rózsaszín fehér feliratos póló, téli kabát és fehér csizma volt az az napi felszerelésem. A táskámat már tegnap este összekészítettem, ezért nem kellett még azzal is időt húznom. Apu és Christopher már rég az ebédlőben reggelizett, amikor lementem hozzájuk.
- Sziasztok! - köszöntöttem, mire ők is elrebegtek egy 'szia' félét.
- Ms. Collins! - szólított meg a házvezetőnő. - Mit kér reggelire?
Sosem fogom megszokni, hogy ez a nő állandóan ott lesz körülöttem és lesi a kívánságaimat. Állítólag ez örömet szerez neki, hogy kiszolgáljon minket.
- Egy pohár narancslevet kérnék! - válaszoltam az elhangzott kérdésre.
- Miért nem eszel normális reggelit? - kérdezte apu két falat közt.
- Van egy olyan érzésem, hogy nem maradna meg bennem sokáig az étel. - leültem az asztalhoz és a fejemet a karomra hajtottam.
- No para nővérke! Ott leszek melletted. - csámcsogott Christopher.
- Először lenyeljük a falatot és utána beszélünk fiam. - szidta le apu.
- Bocs apa! - mosolyognom kellett, mert most is úgy válaszolt, hogy közben tele volt a szája.

Reggeli után összeszedelőzködtünk és kocsival elindultunk az iskolába. Az utazás alatt Istenhez fohászkodtam: Remélem hamar beilleszkedem. Add, hogy legyenek barátaim és ne találkozzak Nathan-nel. A sok diákot látva arra a következtetésre jutottam, hogy már nincs messze az iskola. Igazam volt! Pár percen belül a kocsi megállt az iskola előtt.
- Jók legyetek! Bármi van telefonáltok és jövök! - köszönt el tőlünk apu.
Remegő lábakkal és torkomban érződő szívveréssel szálltam ki a kocsiból. Mintha valami hírességek lettünk volna, úgy bámultak minket a többiek. Öcsém a vállára akasztotta az egyvállú táskáját, zsebre dugta a kezét és elindult, de pár lépés után megállt.
- Jössz? - kérdezte felém fordulva.
Elrebegtem egy 'aha' féleséget és megindultam. A diákok még mindig minket néztek.
- Öcsi! - súgtam Christopher felé. - Te itt valami nagy menő vagy, hogy mindenki minket néz?
- Olyan nagy menőnek nem mondanám magam.
- Akkor?
- Hát... - megvonta a vállát. - Te vagy az új lány és őszintén szólva itt mindenki azt hiszi, hogy nincs testvérem, úgy hogy ez is egy meglepetés nekik.
- Kösz.
Az első óra előtti szünetben Christopher elkísért az igazgatóhoz, mert ő fog elvezetni engem a leendő osztályomba.
- Oh, Ms. Collins! - üdvözölt az igazgatónő. - Sokat hallottam már magáról az apja által. - miért nem vagyok meglepve? - Jöjjön, megmutatom az osztályát.
Készségesen elindultam Mrs. O'Connor után és közben beszélgetésbe elegyedett velem. Nem lehettem bunkó, így minden egyes kérdésére válaszoltam, még ha nem is éltem bele magamat a beszélgetésbe. Megállt egy osztályterem előtt, majd két kopogtatás után belépett, én pedig mentem utána, mint valami kiskutya.
- Mrs. O'Connor. - üdvözölte a tanár az igazgató nőt.
- Üdv Mr. Baile. Bemutatnám az új diákját.
- James Baile. - nyújtotta a kezét a leendő osztályfőnököm. - Én leszek az osztályfőnököd és a történelem tanárod egyben.
- Hope Collins. - mutatkoztam be én is.
- Osztály! - harsogta Mr. Baile. - Ő lesz az új osztálytársatok, Ms. Hope Collins. Legyetek barátságosak és segítőkészek vele. - a kis szónoklata után hozzám fordult. - Itt az első padba van egy szabad hely, ülj csak le.
Minden bátorságomat összeszedtem és elindultam a helyemre. Nem néztem senkire, csak az cipőm orrát bámultam egész végig. Elértem a helyemet, ahová leültem és elővettem a töri könyvemet és a füzetemet.

A nap hátralevő részében összebarátkoztam pár lánnyal, akikkel - mint kiderült - gyakran lesz közös órám. Nagyon megörültem, hogy máris számíthatok egy-két emberre. Az első két órán után már bátran vettem az akadályokat. Az utolsó órám tesi, amit nagyon imádok, így a nap végére már felszabadultam. Az öltözőben gyorsan átöltöztem és már mentem is a tornaterembe, ahol nem az a látvány fogadott, mint vártam. A száz százalékos lelkesedésem nulla százalékra zuhant. Amikor megláttam Nathan-t hirtelen görcsbe rándult a gyomrom és egy pillanatra azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, de gyorsan elkaptam a fejemet és elsétáltam a padokhoz, amire leültem. Körbejárattam a tekintetemet a termen. A plafonról kötelek lógtak, aminek nem nagyon örültem, hisz nem tudok kötelet mászni és mivel itt voltak kötelek így arra következtettem, hogy majd lesz kötélmászás. A gerendával, a szekrénnyel és a zsámolyokkal nem volt semmi gondom. Míg nézelődtem éreztem Nathan pillantásait magamon, de szerencsére ez nem tartott sokáig, mert jött a tesi tanár, ami azt jelentette, hogy az óra kezdetét veszi.
- A mai órán kidobózni fogtok. - közölte. - Két csapat lesz... Na, legyen a két csapatkapitány... Will és a másik Nathan. A győztes csapat a veszteseknek kitalálhat majd a végén egy feladatot, úgy válasszatok embereket. Will, te kezded.
- Hope. - vágta rá egyből, míg én csak értetlenül bámultam.
- Én? - kérdeztem vissza, miközben magamra mutattam, hogy biztos engem választott-e.
- Ühüm. - hümmögte.

Nagyon élveztem a kidobóst. Ez volt a nap fénypontja! Sokat nevettem, mert pár lánnyal mindig összeütköztünk, ha a labdáért mentünk vagy éppen a labda elől menekültünk. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de vicces volt! Még azon is tudtam nevetni, hogy Nathan mindig engem akart kidobni és én is mindig őt vettem célpontul. Sose sikerült kidobnunk egymást, mert vagy kitértünk a felénk suhanó laszti elől vagy elkaptuk azt. Nathan ugyan olyan volt, mint amilyennek megismertem a szünetbe: viccesnek, kicsit perveznek és a mosolya!!! Úristen! Kell nekem ez a srác!!!!

2015. június 5., péntek

2. - Beleszerettem?

Sziasztok!:)
Ki számolja már a napokat? Én már igen! 
Nem tudom, hogy nálatok hogy van, de nálunk az utolsó nap az június 15. vagyis hétfő... Egyetlen egy napra kell bemenni... Ez mekkora baromság. Ráadásul nem is akármit fogunk csinálni! Sétatúra lesz! 9 km-en keresztül kell sétálni és közben lesznek megállóhelyek, ahol vetélkedő lesz. Nem tudom, hogy ti hogy állnátok ehhez, de én már beközöltem anyunak is és az ofőmnek is, hogy engem el lehet felejteni azon a napon. Szeretek sétálni, de hát azért na!
A hetem egy kész katasztrófa volt! A keddi és a csütörtöki nap volt az, mikor semmiből sem írtunk dogát.
A hétfőt három dogával kezdtük: német, matek és angol... Örültem neki!
Remélem nektek jobb hetetek volt!

A történethez visszatérve: Ki mit gondol róla? Tetszik? Nem tetszik?
Kérlek írjátok meg a véleményeteket, mert akkor úgy alakítom a történetet!
Ez a fejezet igazából nem valami érdekes és nem is történik benne sok minden, de ez majd úgyis meg fog változni!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)
Puszi :*



# Hope
Az biztos, hogy ez volt életem leggyávább húzása. Öcsi bemutatott a barátainak, köztük Nathan-nek is. Mindenki meglepődött, főleg Nathan, hogy én vagyok Christopher nővére. A bemutatkozás után elnézést kértem és bemenekültem a házba. Csakis nekem lehet ilyen szerencsém, hogy az a srác, akibe pár nap alatt belezúgtam, majd pofára ejtett, most itt van Glouchester-ben. Ami ebben a "legjobb", hogy ugyan abba a suliba fogunk járni, ugyanazon az évfolyamon.
- Hope! - jött be az újdonsült szobámba Christopher. - Minden oké?
- Nem, semmi sincs rendbe! - egy nyögés közepette rávetődtem a hatalmas nagy ágyamra, ami a szoba közepén terült el.
Igazából már az első pillanatban beleszerettem a szobámba. Igazi tini lány szoba volt. Az ágyamon kétféle képpen is el lehetett helyezkedni. A hosszabbik oldalával párhuzamos vagy keresztbe. Az ágy oldalán kisebb szekrény sor volt. Eldöntöttem, hogy oda pakolom a kacatjaimat. Az ággyal szemben egy TV helyezkedett el, ami szintén egy kisebb szekrény sor tetején állt. Ide fogom tenni a képeimet és az ajándék tárgyaimat. A plafonról lampion szerű lámpa lógott, ami a régi szobámban is volt. A fal az barna volt, de nagyon jó illett mindenhez. A szobához külön fürdőszoba és kisebb gardrób tartozott. Biztos, hogy nem apu rendezte be, de akkor is imádtam!
- Na, mondd mi a gond! - feküdt le mellém az öcsém.
- Nathan. - mondtam alig hallhatón.
- Már akartam is kérdezni, hogy honnét ismeritek egymást.
- A téli szünetet a családjával Southampton-ban töltötték. Egy ilyen tini buliban találkoztunk még szilveszter előtt. Tudod, karaoke, tánc, semmi pia, szóval ilyes fajta buli volt és leszólított, majd meghívott egy üdítőre. Megbeszéltük, hogy találkozunk és ezután minden nap találkoztunk. Elmentünk ide-oda, hülyéskedtünk, aztán szilveszter éjjelén elmentünk egy buliba. Kicsit sokat ittunk, majd elmentünk abba a hotelbe, ahol a szálláshelyük volt. És hát...
- Lefeküdtetek. - fejezet be a mondat.
- Reggel amikor felébredtem ezt találtam. - kivettem a bőröndömből Nathan levelét és oda adtam neki. - De Nathan már sehol sem volt.
Christopher elolvasta a levelet, majd visszaadta.
- Hűha! - mondta vontatottan.
- Mit gondolsz?
- Beléd zúgott. Ez a huszadik század és senki sem ír ilyen leveleket. - állapította meg monoton hangon.
- Képtelenség!
- De te belezúgtál? - kérdésnek szánta, de ez inkább vádló kijelentés volt.
- Tudod, hogy könnyen beleszeretek az emberekbe és mindig pofára esek. - rántottam meg a vállamat.
- Nem igazán ismerem Nathan-t, de annyit tudok róla, hogy jól megválogatja a barátnőit és értük bármit megtesz. A haverjai mindig azzal cukkolják, hogy milyen romantikus és érzékeny srác.
- És még is ott hagyott. - sóhajtottam fel.
- Ébresztett volna fel hajnalok hajnalán, hogy: Hé, te hülye, haza utazom, úgyhogy szia? Ne légy ilyen hülye Hope! Legalább írt egy levelet, amiben leírta, hogy jó volt veled és ezért meg ezért kellett neki haza utaznia... - folytatni akarta a kioktatást, de én közbe szóltam.
- És miből gondolod, hogy ez nem hazugság volt? Bármit írhatott, hisz ő is azt gondolta, hogy többé nem találkozunk... Te nem hazudnád le a csillagokat is egy lánynak, ha tudnád, hogy soha többé nem látod? - kezdtem kissé ideges lenni, ami miatt egyre hangosabban beszéltem.
- Oké. Megértettem. - emelte fel megadóan a kezét.
Csönd telepedett ránk egy kis időre, de nem sokára a kopogás hangja hallatszott, majd apu jelent meg a szobában.
- Éhesek vagytok? - kérdezte.
- Igen!!! - Christopher felugrott fekvő helyzetéből és azzal a lendülettel a padlóra zuhant, mire mindnyájan nevetésbe törtünk ki. - Ez nem vicces. - könyökölt fel az ágy szélére, miközben durcásan nézett ránk.
- Hope? - szegezte felém apu a kérdést meglepően kedves hangon.
- Tudnék enni.
- Oké. - csapta össze a két tenyerét. - Lent leszek, amíg összekészülődtök.
- Hé! - szólt Öcsi, miután apu kiment a szobából. - Nem olyan rossz veled, mint ahogy azt gondolod. - egy halvány mosolyt küldött felém, amit viszonoztam. - Na, gyerünk! - kiáltott fel, majd megragadta a kezemet, felhúzott az ágyról és lementünk apuhoz, aki már várt minket.

Az Indian Memories étterembe mentünk, ami a Birstol utcában volt. Kívül kicsit lepukkant helynek tűnt, de belülről elbűvölő kis helység volt. Amint beléptünk az ajtón, szinte fagyossá vált a levegő. Minden szempár ránk szegeződött, ami nem igen volt újdonság. Akárhová is mentem apuval mindig megbámultak minket. Apunak van egy olyan képessége, hogy ahová csak belép, már az első pillanattól ő uralja a teret. Mi mást várjak egy elnök igazgatótól, akinek egy hatalmas cégbirodalma van? Egy barna, alacsony, fiatal nő lépett hozzánk és oda tessékelt a már előre lefoglalt asztalunkhoz. A kezünkbe nyomott egy-egy étlapot és addig távozott, míg átnéztük azt.
Ebéd közben apu elmesélte, hogy hogyan is gondolta az ide költözésemet, vagyis néhány alapszabályt mondott. Azt hittem, hogy olyanok lesznek, hogy csak hétvégén járhatok el otthonról, vagy már 10 órakor takarodó lesz, de nem! Annyit mondott csak, hogy ha bárhová is szeretnék elmenni, akkor kérjem meg a sofőrjét, hogy vigyen el és hozzon haza. Az éjszakai kimaradásokról csak annyit mondott, hogy hívjam fel, ha bármi gond van, de ezen kívül bízik bennem és akár meddig kint maradhatok. És persze a kínos téma sem maradhatott el: a fiúk.
- Fiút hozhatsz fel hozzánk, de nem éjszakára! Ha a szobádba vagytok, akkor nem zárjátok be és nem is csukjátok be az ajtót. De ami a legfontosabb, hogy mindig bemutatsz nekik! - közölte apu ellenmondást tűrő hangon.

Este, mikor végre kipakoltam bekapcsoltam a laptopomat és felnéztem a közösségi oldalakra. Először a facebook-omat néztem meg. Pár tucat értesítés, üzenet és ismerős jelölés. Az értesítéseim játék meghívókból álltak, amivel nem foglalkoztam. Az üzenetek többségét a barátnőim írták. A lényegük ugyan az volt: Remélem, hogy épségben megérkeztél. Hiányzol! Írj vissza! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem hiányoztak, pedig nagyon is! Sírni tudtam volna, hogy elvesztettem a legjobb barátnőimet! És volt még egy különleges üzenet, Nathan-től! Hm...Irónikus...

Nathan Sykes:
Ha tudtam volna, hogy Christopher nővére vagy, akkor biztos máshogy álltam volna a dolgokhoz. Beszéljük meg!

Hope Collins:
Nincs mit megbeszélnünk! Együtt töltöttük a téli szünetet és lefeküdtük egymással. Ennyi! Nem kell ezt azért túl ragozni, mert az öcsém haverja vagy.