2. - Beleszerettem?

Sziasztok!:)

Ki számolja már a napokat? Én már igen! 

Nem tudom, hogy nálatok hogy van, de nálunk az utolsó nap az június 15. vagyis hétfő... Egyetlen egy napra kell bemenni... Ez mekkora baromság. Ráadásul nem is akármit fogunk csinálni! Sétatúra lesz! 9 km-en keresztül kell sétálni és közben lesznek megállóhelyek, ahol vetélkedő lesz. Nem tudom, hogy ti hogy állnátok ehhez, de én már beközöltem anyunak is és az ofőmnek is, hogy engem el lehet felejteni azon a napon. Szeretek sétálni, de hát azért na!

A hetem egy kész katasztrófa volt! A keddi és a csütörtöki nap volt az, mikor semmiből sem írtunk dogát.

A hétfőt három dogával kezdtük: német, matek és angol... Örültem neki!

Remélem nektek jobb hetetek volt!

A történethez visszatérve: Ki mit gondol róla? Tetszik? Nem tetszik?

Kérlek írjátok meg a véleményeteket, mert akkor úgy alakítom a történetet!

Ez a fejezet igazából nem valami érdekes és nem is történik benne sok minden, de ez majd úgyis meg fog változni!

Remélem tetszeni fog!

Jó olvasást! :)

Puszi :*

# Hope

Az biztos, hogy ez volt életem leggyávább húzása. Öcsi bemutatott a barátainak, köztük Nathan-nek is. Mindenki meglepődött, főleg Nathan, hogy én vagyok Christopher nővére. A bemutatkozás után elnézést kértem és bemenekültem a házba. Csakis nekem lehet ilyen szerencsém, hogy az a srác, akibe pár nap alatt belezúgtam, majd pofára ejtett, most itt van Glouchester-ben. Ami ebben a "legjobb", hogy ugyan abba a suliba fogunk járni, ugyanazon az évfolyamon.

- Hope! - jött be az újdonsült szobámba Christopher. - Minden oké?

- Nem, semmi sincs rendbe! - egy nyögés közepette rávetődtem a hatalmas nagy ágyamra, ami a szoba közepén terült el.

Igazából már az első pillanatban beleszerettem a szobámba. Igazi tini lány szoba volt. Az ágyamon kétféle képpen is el lehetett helyezkedni. A hosszabbik oldalával párhuzamos vagy keresztbe. Az ágy oldalán kisebb szekrény sor volt. Eldöntöttem, hogy oda pakolom a kacatjaimat. Az ággyal szemben egy TV helyezkedett el, ami szintén egy kisebb szekrény sor tetején állt. Ide fogom tenni a képeimet és az ajándék tárgyaimat. A plafonról lampion szerű lámpa lógott, ami a régi szobámban is volt. A fal az barna volt, de nagyon jó illett mindenhez. A szobához külön fürdőszoba és kisebb gardrób tartozott. Biztos, hogy nem apu rendezte be, de akkor is imádtam!

- Na, mondd mi a gond! - feküdt le mellém az öcsém.

- Nathan. - mondtam alig hallhatón.

- Már akartam is kérdezni, hogy honnét ismeritek egymást.

- A téli szünetet a családjával Southampton-ban töltötték. Egy ilyen tini buliban találkoztunk még szilveszter előtt. Tudod, karaoke, tánc, semmi pia, szóval ilyes fajta buli volt és leszólított, majd meghívott egy üdítőre. Megbeszéltük, hogy találkozunk és ezután minden nap találkoztunk. Elmentünk ide-oda, hülyéskedtünk, aztán szilveszter éjjelén elmentünk egy buliba. Kicsit sokat ittunk, majd elmentünk abba a hotelbe, ahol a szálláshelyük volt. És hát...

- Lefeküdtetek. - fejezet be a mondat.

- Reggel amikor felébredtem ezt találtam. - kivettem a bőröndömből Nathan levelét és oda adtam neki. - De Nathan már sehol sem volt.

Christopher elolvasta a levelet, majd visszaadta.

- Hűha! - mondta vontatottan.

- Mit gondolsz?

- Beléd zúgott. Ez a huszadik század és senki sem ír ilyen leveleket. - állapította meg monoton hangon.

- Képtelenség!

- De te belezúgtál? - kérdésnek szánta, de ez inkább vádló kijelentés volt.

- Tudod, hogy könnyen beleszeretek az emberekbe és mindig pofára esek. - rántottam meg a vállamat.

- Nem igazán ismerem Nathan-t, de annyit tudok róla, hogy jól megválogatja a barátnőit és értük bármit megtesz. A haverjai mindig azzal cukkolják, hogy milyen romantikus és érzékeny srác.

- És még is ott hagyott. - sóhajtottam fel.

- Ébresztett volna fel hajnalok hajnalán, hogy: Hé, te hülye, haza utazom, úgyhogy szia? Ne légy ilyen hülye Hope! Legalább írt egy levelet, amiben leírta, hogy jó volt veled és ezért meg ezért kellett neki haza utaznia... - folytatni akarta a kioktatást, de én közbe szóltam.

- És miből gondolod, hogy ez nem hazugság volt? Bármit írhatott, hisz ő is azt gondolta, hogy többé nem találkozunk... Te nem hazudnád le a csillagokat is egy lánynak, ha tudnád, hogy soha többé nem látod? - kezdtem kissé ideges lenni, ami miatt egyre hangosabban beszéltem.

- Oké. Megértettem. - emelte fel megadóan a kezét.

Csönd telepedett ránk egy kis időre, de nem sokára a kopogás hangja hallatszott, majd apu jelent meg a szobában.

- Éhesek vagytok? - kérdezte.

- Igen!!! - Christopher felugrott fekvő helyzetéből és azzal a lendülettel a padlóra zuhant, mire mindnyájan nevetésbe törtünk ki. - Ez nem vicces. - könyökölt fel az ágy szélére, miközben durcásan nézett ránk.

- Hope? - szegezte felém apu a kérdést meglepően kedves hangon.

- Tudnék enni.

- Oké. - csapta össze a két tenyerét. - Lent leszek, amíg összekészülődtök.

- Hé! - szólt Öcsi, miután apu kiment a szobából. - Nem olyan rossz veled, mint ahogy azt gondolod. - egy halvány mosolyt küldött felém, amit viszonoztam. - Na, gyerünk! - kiáltott fel, majd megragadta a kezemet, felhúzott az ágyról és lementünk apuhoz, aki már várt minket.

Az Indian Memories étterembe mentünk, ami a Birstol utcában volt. Kívül kicsit lepukkant helynek tűnt, de belülről elbűvölő kis helység volt. Amint beléptünk az ajtón, szinte fagyossá vált a levegő. Minden szempár ránk szegeződött, ami nem igen volt újdonság. Akárhová is mentem apuval mindig megbámultak minket. Apunak van egy olyan képessége, hogy ahová csak belép, már az első pillanattól ő uralja a teret. Mi mást várjak egy elnök igazgatótól, akinek egy hatalmas cégbirodalma van? Egy barna, alacsony, fiatal nő lépett hozzánk és oda tessékelt a már előre lefoglalt asztalunkhoz. A kezünkbe nyomott egy-egy étlapot és addig távozott, míg átnéztük azt.

Ebéd közben apu elmesélte, hogy hogyan is gondolta az ide költözésemet, vagyis néhány alapszabályt mondott. Azt hittem, hogy olyanok lesznek, hogy csak hétvégén járhatok el otthonról, vagy már 10 órakor takarodó lesz, de nem! Annyit mondott csak, hogy ha bárhová is szeretnék elmenni, akkor kérjem meg a sofőrjét, hogy vigyen el és hozzon haza. Az éjszakai kimaradásokról csak annyit mondott, hogy hívjam fel, ha bármi gond van, de ezen kívül bízik bennem és akár meddig kint maradhatok. És persze a kínos téma sem maradhatott el: a fiúk.

- Fiút hozhatsz fel hozzánk, de nem éjszakára! Ha a szobádba vagytok, akkor nem zárjátok be és nem is csukjátok be az ajtót. De ami a legfontosabb, hogy mindig bemutatsz nekik! - közölte apu ellenmondást tűrő hangon.

Este, mikor végre kipakoltam bekapcsoltam a laptopomat és felnéztem a közösségi oldalakra. Először a facebook-omat néztem meg. Pár tucat értesítés, üzenet és ismerős jelölés. Az értesítéseim játék meghívókból álltak, amivel nem foglalkoztam. Az üzenetek többségét a barátnőim írták. A lényegük ugyan az volt: Remélem, hogy épségben megérkeztél. Hiányzol! Írj vissza! Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem hiányoztak, pedig nagyon is! Sírni tudtam volna, hogy elvesztettem a legjobb barátnőimet! És volt még egy különleges üzenet, Nathan-től! Hm...Irónikus...

Nathan Sykes:

Ha tudtam volna, hogy Christopher nővére vagy, akkor biztos máshogy álltam volna a dolgokhoz. Beszéljük meg!

Hope Collins:

Nincs mit megbeszélnünk! Együtt töltöttük a téli szünetet és lefeküdtük egymással. Ennyi! Nem kell ezt azért túl ragozni, mert az öcsém haverja vagy.