9. - Csókolgatni mindenhol, ahol csak lehet

Sziasztok!:)

Kinek tűnt fel a változás a blogon? Nektek hogy tetszik az új design?

Még egyszer szeretném megköszönni Perrie-nek a Paparazzi Blog Desing szerkesztőjének ezt a csodálatos designt!

Jelenleg a 22. fejezetet írom most és egy kicsit elakadtam. Nem akarok semmi konkrétumot mondani, csak annyit árulok el, hogy nem tudom eldönteni, hogy Hope maradjon Gloucester-ben vagy vissza menjen Southampton-ba. Jelenleg semmi ötletem nincsen, hogyha az egyik vagy a másikat választja, akkor hogyan folytatódna a történet.

Ettől a fejezettől igazán romantikus lesz történet, de ezt majd ti is meglátjátok.

Ha 2 komment összejön, akkor előbb hozom a fejezetet. ;)

Jó olvasást! :)

Puszi :*

Nathan calls...

# Hope

Nathan Sykes:

Szia. Ma nem megyek suliba és délután sem tudok átmenni tanulni. Bocsi.

xx Nathan

Reggel a telefonom pittyegésére ébredtem, ami addig nem hagyta abba az idegesítő hangot, amíg meg nem néztem az üzenetet. A párnám alól kikotorásztam a telefonomat és megnéztem az sms-t, ami Nathan-től jött. Remélem fontos, mert nem szeretem ha felébresztenek reggel. Elolvastam az üzenetet és hirtelen szomorúság töltött el, hogy ma nem találkozhatunk a tegnap történtek után. Megérintettem az ajkaimat és visszagondoltam a tegnapi csókra. Még mindig érzem az ajkait a számon. Megszakítottam álmodozásomat és visszaírtam neki az üzenetre.

Hope Collins:

Szia. Remélem nincs semmi bajod! :)

xx Hope

Nathan Sykes:

Csak egy kis hőemelkedés semmi komoly! :)

xx Nathan

Az iskola unalmasan telt, főleg a legutolsó óra, az ének volt, amit köztudott, hogy imádok. Percenként nézegettem a telefonom óráját, hogy mikor mehetek végre haza. Hiányzott Nathan! Fura volt nem hallani a hülyeségeit. Éneken a tanárnőt, vagyis Nathan anyukáját, Karen-t vizslattam, hogy miben hasonlít rá Nathan. Nem igazán vettem észre hasonlóságot.

Kiérve az iskolából egy hatalmasat ásítottam, majd a parkolót kezdtem el vizslatni, hogy merre van a csoda kocsi, vagyis az az autó, amit apu szokott elém / elénk küldeni egy mogorva sofőrrel a kormány mögött.

- Jó napot Ms. Collins! - üdvözölt mikor beültem a hátsó ülésre.

- Mondja, hogy apám nincs otthon és ha hazaér, akkor jó kedve lesz. - mormogtam köszönés helyett.

- El tudja különíteni a munkát az otthoni dolgokkal! - válaszolta monoton hangon.

- Aha. - dünnyögtem.

Az út hátralevő részét szótlanul töltöttük. A fülhallgatómat beledugtam a telefonom lyukjába, majd elkezdett bömbölni a fülemben a zene. Avicii még mindig jól nyomja! Ritmusra doboltam a lábammal és közbe dúdolgattam is. Nagyon nem érdekelt, hogy ezzel zavarom-e vagy sem a sofőrt, aki elég sokszor nézett rám a visszapillantó tükörben. A fejemet oldalra, az autó ablakának döntöttem és néztem az elsuhanó téli tájat. Emberek tömegkelege lepte el az utcákat, de egy valaki mégis kitűnt a tömegből. Felegyenesedtem az ülésben és hunyorítottam a szemeimmel, hogy jobban lássak. Nathan volt az, bakancsban, csőnaciban, kabátban, sapkában és egy olyan sálban, ami szinte az egész arcát eltakarta, de mégis sikerült megismernem. Ha hőemelkedése van, akkor miért járkál kint a fagyban? Nem kellett sokáig válaszra várnom. Hirtelen egy lány termett ott a semmiből és átölelte Nathan nyakát. Még így is láttam, hogy jó erősen szorítja magához. Amikor az autó melléjük ért, Nathan észrevehetett, mert gyorsan eltolta magától a lányt és a kocsi felé fordította a tekintetét, mire én hirtelen elkaptam az enyémet. Pillanatokon belül már el is hagytuk őket. Nem néztem vissza, hogy hogyan folytatódott ez a kis találkozás. Nem vagyunk együtt Nathan-nel, de mégis féltékeny vagyok!

***

Délután annyi minden jött össze, hogy nem is volt idő Nathan-nel foglalkozni. A bálkirálynős teendőimet végeztem. Jövő héten lesz egy divatbemutató, miszerint a bálkirálynőknek fehérben kell felvonulniuk diáktársaik előtt, míg a fiúknak feketébe. Amikor meghallottam, hogy fehérbe kell öltözni egyből a menyasszonyi ruha ugrott be, de gyorsan el is vetettem ezt az ötletet. Biztos kiröhögnének, ha menyasszonyi ruhába jelennék meg! A ruhatáramba keresgéltem, de csak egy topánkát és hosszú ujjú pólót találtam, ami fehér volt. Nem szeretek fehérbe öltözni, mert könnyen piszkolódik és legtöbbször a melltartó is átlátszik, amit én ki nem állhatok, ha átlátszik! Mit fogok most felvenni? Hirtelen elöntött az idegesség, de győzködtem magamat, hogy újra nyugodt legyek. Nem volt más választásom, mint kérni aputól pénzt és bevásárlókörutat tenni. Kelleni fognak fehér ruha darabok és valami báli ruha is. De milyen legyen az a fehér összeállítás?

- Anyu?! - hívtam fel anyut.

- Kicsim. - örvendezett. - Milyen jó hallani a hangod! Mi van veled?

- A pokolba kerültem és a sátán egyre rosszabb. - mondta komolyan, de amint meghallottam, hogy anyu kuncog, hirtelen nekem is kellett. - Segítened kell! - tértem a lényegre.

Elmeséltem neki a bálkirálynőséget és a fehér ruhákat. Kikértem a tanácsát, hogy milyen ruhákat válogatna össze.

- Vagy feszülős gatyát, vagy szoknyát, amiben látszanak a lábaid.

- Mi lenne, ha lejönnél a hétvégén és elmennék együtt vásárolni? - áldom az eszemet és az ötleteimet.

- Nem lehet Kicsim. Hol aludnék egyáltalán? Hotelt nem tudom kifizetni és hogy őszinte legyek, nem akarok apáddal egy fedél alatt aludni.

- Oké. Megértem. - kicsit letörtem a válaszán, de meg tudtam érteni.

Még egy kicsit beszéltünk, aztán letettük a telefont. Mivel még mindig nem ismerem olyan jól Gloucester-t, ezért neten kezdtem el keresgélni különböző boltok iránt. Gloucester Quays-ban van Calvin Klein bolt. Hm! Kell vennem egy Calvin Klein-os bugyit, annyira jól néz ki! Találtam egy Snow+Rock boltot is, ahol inkább téli cuccok vannak. Fox feather, Punk Lemoix, Hush Puppies, Trespass, Pilot, Lakeland, Roman... Úgy tűnt, hogy az utolsó háromban vannak tinis cuccok. Miközben még keresgettem boltokat, felvillant a facebook ikon mellett egy egyes szám, ami azt jelentette, hogy üzenetem érkezett.

Nathan Sykes:

Megmagyarázom!

Hirtelen gyorsabban kezdett verni a szívem, amikor megláttam, hogy Nathan írt. Az egyik részem azt kívánta, hogy tényleg magyarázza meg, hogy mit keresett egy lánnyal, amikor "beteg" volt. De a másik részem a halálba kívánta a magyarázataival együtt.

Hope Collins:

Nem kell semmit sem megmagyarázni. Nem vagyunk együtt, nem érdekel.

Nathan Sykes:

Engem meg igenis érdekel, mert együtt akarok lenni veled! Érted? Randizni akarok veled, ölelgetni akarlak és mindenhol ahol csak lehet csókolgatni!!

Mikor megláttam az utolsó üzenetet, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Randizni akar velem! Ölelgetni akar! Csókolgatni! Oh, édes Istenem! Hisz én is ugyan ezt akartam! Százszor begépeltem az üzenetemet és ugyan ennyiszer ki is töröltem. Nem tudtam, hogy erre mit is kellene válaszolnom. Már vagy 10 perc is eltelt, de még mindig azon gondolkoztam, hogy mit írjak vissza. Nem tudnám megmondani, hogy miért ment ilyen nehézkesen a válaszadás. A telefonom csörgése szakította meg a gondolataimat. Felcsendült a Charli XCX Boom Clap száma és a zenéhez társult Nathan fényképe is.

- Igen? - szóltam bele félénken.

- Randizz velem! - mondta ellenkezést nem tűrő hangon.

- Rendben. - suttogtam és az arcomra kiült egy levakarhatatlan vigyor.