12. - Jutalom

Sziasztok!:) 

Amit láttok képet, azon természetesen nem Indiana Evans van, aki Hope karakterébe bújt. Kerestem róluk közös képet, de egy sem volt. Így próbáltam keresni olyan képet, ahol Nathan szőke lánnyal van, mivel Hope is szőke. Párat találtam, de nem volt igazi, így ez a kép maradt. A lány nem szőke, de tegyetek meg egy szívességet! Képzeljétek el, hogy az a lány Hope. :D

Mivel nem sokára véget ér a nyári szünet, így van egy ajánlatom!

Ha valamilyen formában is, de tájékoztattok arról, hogy mi a véleményetek a blogról, legalább ketten, akkor nem kell egy teljes hetet várni az új fejezetre, hanem pár nap múlva hozom az újat.

Mit szóltok hozzá? :)
Külön köszönet Cassie-nek, mert nagyon sokat segített, hogy újra megjöjjön a kedvem az íráshoz.
Azt mondta, hogy telefonba írjam le a gondolataimat, majd ha lesz kedvem, pötyögjem be gépbe is. Az utóbbi pár napban, szinte minden nap írtam egy keveset és már be is fejeztem a valentin napi részt.
Már a Christopher-es részen gondolkozom! :)
Az interjúhoz nyugodtan írhattok folyamatosan kérdéseket, mert ez a Christopher-es rész, csak a 24. fejezetnél lesz. Addig nem teszem ki, úgyhogy a 24. fejezetig bőven írhattok kérdéseket..
Úgy is változni fog még jó sokat a történet! :)

Jó olvasást! :)

Hope & Nathan

# Hope

Egész vasárnap a szobámban gubbasztottam. Mivel a hálóból nyílt a fürdőszoba, így nem kellett elhagynom a helyiséget. A reggelimet a Cheryl néni - vagyis a szobalány, dadus, szakács, nem is tudom hogy hívjam - hozta fel. Megkértem, hogy az ebédemet is hozza fel, mert nem volt semmi kedvem egy nagy családi ebédhez. Nathan hívott délelőtt, hogy át jöjjön-e tanulni, de akár mennyire is szeretettem volna, hogy jöjjön, nem akartam, hogy vita legyen, ezért inkább skype-on beszélgettünk és úgy tanultunk.

- Felkészültél a holnapra? – kérdezte.

- Jaj, ne is mondd! Nem akarok mindenki előtt végig sétálni. Nem szeretem, ha mindenki engem bámul.

Holnap lesz az a nap, mikor minden király és királynő jelöltnek végig kell sétálniuk a diáktársaik előtt.

- Hát... az egyik zsűritagnak biztos tetszeni fogsz. - kamerán keresztül rám kacsintott.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel mit szeretne velem közölni... Bátorítani akart, hogy a négy zsűritag közül legalább egynek fogok tetszeni? Már szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mire akart utalni erre a kijelentésével, de aztán rájöttem! Minap az iskola folyosóján sétálgattam, ahol egy üveges szekrényben tartottak képeket a volt bálkirálynőkről és királyokról. Az egyiken Nathan is rajta szerepelt. Ő volt a tavalyi téli bálkirály győztes. Hát persze! Az aki  tavaly téli király és királynő szerepet viselte, ők lesznek a zsűritagok és még plusz két ember a diáktanácsból. Hogy nem jöttem rá eddig?! Újra a gépemre néztem, ahol megláttam Nathan elégedett vigyorát.

- Te... Te... akkora egy... pfuuu. - nem tudtam mit mondani rá, ehelyett inkább csak vigyorogtam.

***

A divatbemutatót az ebédszünetben tartották az ebédlőben. Az étkezdénk úgy nézett ki, hogy a folyosóról beérve jobb oldalon helyezkedtek el a kiszolgáló pultok és az automaták. Bal oldalon nagy üveg ablakok voltak, melyek kilátást biztosítottak a szép fehér tájra. Középen kör alakú asztalok voltak. A helyiség végében lépcső volt, így fel lehetett menni az ebédlőnek a második szintjére, így azok akik fent ültek, mindent láthattak, ami lent történt. A lépcsőtől nem messze helyezkedett el a zsűriknek fenn tartott asztal. A hercegnőknek és a hercegnek a lépcsőn kellett levonulniuk és elsétálniuk a zsűrik előtt. A fiúk többsége hosszú ujjú inget vett fel, aminek az ujját feltűrték, így lazábbra véve a figurát. Mivel jó pár izmos fiú volt, így az ingük vagy esetleg a pólójuk a testükhöz tapadt, ami észbontóan jól nézett ki. A lányok többsége - ahogy én is - egyberuhában volt, vagy miniszoknyát vettek fel valamilyen pólóval. Az nem volt kikötés, hogy nem vehetünk fel nadrágot, de így is minden lány szoknyában volt. Az én ruhám inkább hasonlított egy jégtáncos ruhához, mint egy báli ruhához. Nem nagyon foglalkoztam ezzel az aprósággal, mert jól éreztem magam a ruhában és ez valamilyen magabiztosságot adott nekem. Fehér, combközépig éri, fekete csipkés ruha volt. Névsor szerint volt a vonulás. Mivel Brittany neve "B"-vel kezdődött, így ő indulhatott a második helyről, egy Austin neve fiú után. Tíz centiméteres magas sarkút viselt és én minden egyes lépcsőfoknál azt kívántam, hogy essen el és törje el lábát, de ehelyett magabiztosan végig vonult, miközben egyfolytában mosolygott. Nathan arcát figyeltem, de nem jelent meg rajta semmilyen érzelem, aminek egy kicsit örültem.

- A következő, Hope Collins!!!

A lépcsőhöz tipegtem, megfogtam a korlátot és a szemeimmel Nathan tekintetét próbáltam elkapni. Mire egymás szemébe néztük, elmosolyodott, ami valamiféle bátorság löketett adott. Elindultam a lépcsőn, lassan, meggondolva minden egyes lépcsőfokot, ne hogy elessek. Egyfolytában Nathan-t néztem, ezáltal mosolyra húzódott a szám. Igazi mosolyra, nem pedig valami kamu álarcként csücsült ott az arcomon. Sikeresen teljesítettem azt a feladatomat, hogy sérülésmentesen lejöjjek a lépcsőről, majd a zsűri tagok előtt is elvonultam és oda mentem a többiekhez, akik már végeztek a bevonulással. A zsűrik és a diákok megtapsoltak, majd a felkonferáló ember egy új nevet mondott be. Nathan felém fordult és némán ez mondta: Szép volt! Rámosolyogtam, majd tekintetét újra a lépcső felé szegeztem.

- Hm... - jött oda hozzám Brittany. - Engem is ezzel az ártatlan mosolyával bolondított magába. Látszik, hatással van rád. - suttogta, hogy csak én halljam.

- Hidd el Brittany, most olyan jó kedvem van, hogy ezt még te sem tudod elrontani. - mosolyogtam rá gúnyosan.

- Hope! - jött fel az öcsém, Christopher.

Amikor oda ért hozzám nagy mackó ölélésbe részesített, ami miatt még jobb kedvem lett.

- Minden lépcsőfoknál azt kívántam, hogy essél el, de úgy néz ki, nem jött össze. - csóválgatta a fejét.

- Ez kedves.

Ezután már nem igen beszélgettünk, inkább tovább néztük a divat show-t. Még körülbelül 10-15 percig ment a lépcsőről lesétálás, majd a zsűrik összedugták a fejüket, hogy egy rangsort állítsanak fel.

- Hölgyeim és uraim! - szólalt meg az a srác, aki eddig bemutatott minket a közönségnek. - A zsűrik meghozták a döntésüket. - legyezgetett a kezében egy kis cetlit. - A harmadik helyezett: Daniel Lambert És Fiona McVey. A második helyre Ryan Luzt és Jade Perrini került.

- Erről is lemondhatok. - súgtam oda Christopher-nek, már amennyiben egy ilyen zaj közepette súgdolozni lehet.

- No para hugica. - vetette át a kezét a vállamon.

- Nem-vagyok-a... - szótagoltam neki, mikor meghallottam a nevemet.

- ... és Hope Collins. - eddig is, mint minden névnél taps vihar tört ki.

Minden szempár rám szegeződött, én pedig csak álltam ott, mint egy fogyatékos. A öcsi valamit hadovált mellettem, amiből semmit sem értettem. Brittany hangját is hallottam, ahogy felkiált, hogy számolják össze pontokat, mert ez biztos tévedés lehet. Csak akkor tértem magamhoz, amikor Nathan közeledett felém.

- Gratulálok! - mosolygott, majd a kezembe nyomott egy bon bont. - Ez a jutalmad.

- Nem tudtam, hogy van jutalom. - csak ennyit tudtam mondani és ezt is csak nyökögve.

- Van más jutalom is.

- Mi? - összehúztam a szemöldökömet, mire csak még jobban elmosolyodott.

- Ez. - suttogta, majd a derekamnál fogva magához húzott és egy apró csókot lehet a számra.

- Hát ezt nem hiszem el! - visított fel Brittany. - Ez az egész egy nagy csalás! Ők együtt vannak! Biztos megbundázták, hogy ez az új lány nyerhessen! Hol itt az igazság?

- Igazságot akarsz? - fogott bele a mondanivalójába Nathan. - Az igazság az, hogy Hope jobb volt nálad. Törődj bele.

***

Kézen fogva sétáltunk a folyosón a szekrényemig, ahonét kivettem a rendes ruhámat, amiben jöttem suliba, majd a legközelebbi mosdóba bementem átöltözni. Még mindig remegett az egész testem és ezerrel zakatolt a szívem az elmúlt pár perc történései miatt. Esküszöm, hogy vagy kétszer is teljesen leizzadtam! Hiper-szuper sebességgel öltöztem át, hogy Nathan-nek ne kelljen annyit várnia a folyosón. Még megfésültem a hajamat és egy kis parfümet permeteztem magamra, majd összeszedtem a cuccaimat és kiléptem a helyiségből.

- Fehérben olyan voltál, mint egy angyal. - mondta, mikor oda értem hozzá.

- Azt ugye tudod, hogy egy egész iskola előtt megcsókoltál. - motyogtam zavaromban.

- Nem hiszem, hogy ott volt az egész iskola. - ráncolta a homlokát, amitől hirtelen még édesebb lett. - Miért baj? - megfogta a kezemet és magához húzott egy ölelés erejéig.

- Nem baj, csak meglepett. - odabújtam hozzá és mélyen beszippantottam férfias illatát.

- Amúgy... - szakítottuk meg az ölelést. - Mi a terved péntekre?

- Előreláthatólag semmi, miért?

- Majd megtudod. - kacsintott.

- Na, ne már! - megragadtam a mellkasánál a pólóját és finoman ráncigálni kezdtem és közben könyörögtem neki. - Mondd el mi az!

- Nem!

- Légysziiiii. - nyújtottam az 'i'-t.

- Akkor sem fogom elárulni, majd pénteken megtudod.

Még egyideig könyörögtem neki és jó páron hülyének is nézhettek akik elmentek mellettünk, de nem érdekelt. Köztudott, hogy utálom a meglepetéseket, de egyben izgatott is lettem, hogy vajon mit találhatott ki péntek estére. Biztos, hogy nem valami sablonos dolog lesz, mint például egy mozi vagy McDonald's-ban enni. Valahol mélyen, a zsigereimben érzem, hogy ez lesz életem legtökéletesebb randija. Igaz, nem várok gyertya fényes vacsorát tőle, biztos, hogy olyant tervez, aminek nagyon fogok örülni!

Hulla fáradtan jöttem ki az iskolából Nathan-nel karöltve, mert ugyan akkor végeztünk. Kiérve az iskolából egyből megpillantottam a túloldalon aput és Christopher-t. Először az öcsém vett észre, utána apu. Az utóbbi a kezével intett, hogy menjek oda, jelezve, hogy majd kocsival haza visz. A hétvégén történt veszekedés óta egyszer sem szóltam hozzá. Igaz, ami igaz, ő sem próbálkozott velem társalogni. Attól, hogy még ide jön a suli elé, hogy haza vigyen, nem fogok egyből a karjába ugrani és kikiabálni az egész világnak, hogy ő legjobb apa. Ha nem előbb végezett volna Christopher pár perccel a sulival, akkor biztos nem jött volna értem önszántából. Csak néztek minket és vártak, mire én előkotorásztam a táskámból a téli sapkámat, ami a fejemre húztam, jelezve, hogy nem fogok velük együtt hazamenni. Nathan-nel összekulcsoltuk az ujjainkat, és ő feléjük indultunk haza. Megbeszéltem vele, hogy ma nála tanuljunk. Nagyon nem érdekelt, hogy apu mit hadobált össze Nathan-ről és a vele való tanulásról. Nem fogja még őt is elszakítani tőlem!